2. Fejezet - Idegenek vagyunk

Whataya Want from Me

JULIETT WAHLBERG

A kora reggeli csípős levegő sunyin szökik be pulóverem alá, amint elhagyva a ház melegét a verandára lépek. A fejem fölött gyülekező felhők a szürke megannyi árnyalatába öltöztetve pihennek az égen, néha elejtve pár kósza esőcseppet. A mellettem pihenő székre pillantok, lábaimat felhúzva foglalok helyet, majd ismét kezembe veszem sötétkék kávésbögrémet, s kortyolok egyet a még gőzölgő, éjfekete folyadékból. Kesernyés íz kerít uralma alá, amitől arcom kissé eltorzul. Furcsa, hogy lassan egy éve indítok minden reggelt kávéval, amit csupán két teáskanál cukorral ízesítek, s még mindig nem sikerült megszoknom a kesernyés ízét. Összerezzenek, ahogy egy erősebb fuvallat teljes egészében átjár, majd a rajtam pihenő pulóver ujját jobban ráhúzom kézfejemre, s  jobban összehúzom magam. A kávésbögrémet szorongatva nézek magam elé, bambán pislogok előre, miközben felmérem az egyébként igen mozgalmas utca pillanatnyi nyugodtságát. A fák megadóan hajlanak meg egy-egy erősebb széllökés hatására, az utcán parkoló autók ablakán kósza esőcseppek árválkodnak. Ahogy csak némán bambulok magam elé, gondolataim lassan maguk alá temetnek, ismét magamat kezdem okolni a történtekért, habár legbelül tudom; nem tehetek semmiről. Az ajtó halk becsapódása megugraszt, ijedten kapom el a tekintetem az eddig bámult jelentéktelen pontról, hogy a hang irányába fordulhassak. Erős testalkatú férfi, rövidre vágott hajjal, barna szemekkel, s halálosan komoly, - közömbös arccal, amitől kiráz a hideg. 

Apa. 

Egyszerűen nem tudom kimondani, nem tudom apának hívni a veranda tartóoszlopának lazán nekidőlő férfit, akinek arcáról még mindig közömbösség árulkodik. Nem hibáztatom. Nem tud egyik napról a másikra megszokni, ahogy én sem őt. Eddig egyáltalán nem játszottunk szerepet a másik életében, senki nem várhatja el tőlünk, hogy egyik napról a másikra bizalmas kapcsolat alakul ki köztünk, s úgy viselkedünk, mintha egész életünkben egymás mellett lettünk volna.

- Még nem pakoltál ki a bőröndödből. Ha gondolod, megkérem Rosat, hogy segítsen - torkát megköszörüli, rekedtes hangján beszél. Hallom, ahogy próbál magára kedvességet erőltetni, összeráncolt szemöldökkel figyelem, ahogy ellöki magát a tartóoszloptól. 

- Majd megoldom - mondom halkan, anélkül, hogy akár egy pillanatra is rápillantanék. 

- Rendben. El kell ugranom. Majd jövök - hadarja, majd válaszra nem várva kocog le azon a pár lépcsőfokon, ami elválasztja a macskakővel kirakott utat a verandától. Némán figyelem nekem háttal álló alakját, ahogy elsétál a kertkapuig, majd azon kilépve beül fekete, sötétített ablakos terepjárójába, s gázt adva elhajt. 

Sóhaj szökik ki ajkaimon, gondolataim a hozzá való viszonyulásom körül keringenek, magam sem értem, miért erőltetjük ezt a dolgot. Soha nem éltünk együtt, s akármilyen csúnyán hangzik; idegenek vagyunk egymás számára. A bejárati ajtó ismét kitárul, ezúttal azonban egy nő lép ki rajta. Néhol már őszülő gesztenyebarna haja erős kontyba fogva díszeleg feje tetején, világos farmert visel, egyszerű világoskék fölsővel. Kezében fekete zacskót szorongat, amivel gyors léptekkel szalad el a szemetesig, majd beledobja a hatalmas zsákot, s már el is indul visszafelé. 

- Ha gondolja, majd segítek kicsomagolni  - szólal meg, hangjában határtalan kedvesség cseng. Ujjait tördeli, nem tudja hogy is viszonyuljon hozzám, amit meg is értek. Új vagyok itt, mindenki számára szokatlan jelenség, ami még egy ideig így is marad. A középkorú bejárónőre pillantok, szeme alatt apró ráncok jelennek meg, ahogy felém mosolyog, miközben válaszomra várva álldogál egy helyben. 

- Rendben, köszönöm - motyogom orrom alatt, alig hallhatóan. Nem szeretném rajta levezetni a rossz kedvemet, de egyszerűen lehetetlennek találom, hogy bárkivel kedves tudnék lenni, vagy akár bárkire őszintén rátudnék mosolyogni. Rosa sóhajt egyet, lassú léptekkel sétál a kis asztalka másik oldalán pihenő székhez, ahol aztán kényelembe helyezve magát foglal helyet. Érzem magamon aggodalmas pillantását, ennek ellenére nem fordulok felé, s még az is megfordul a fejemben, hogy a beszélgetés elkerülése végett inkább magára hagyva szegény nőt bemegyek, ám mielőtt ezt megtehetném, szólásra nyitja ajkait: 

- Adjon időt maguknak, kisasszony. Idővel, minden jobb lesz - mondja teljes határozottsággal, ami miatt azonnal irigykedni kezdek. Sosem voltam híres a határozottságomról, pláne nem ilyen komoly ügyeket illetően. Mindig mindenhez negatívan álltam hozzá, egyszerűen nem tudtam pozitívan, s optimista hozzáállással állni a dolgokhoz. Nem szándékozom válaszolni, de nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert nem tudok. Nem szeretném megbántani a mellettem ülő nőt, aki hatalmas kék szemeivel engem bámul várva, hátha kap valami választ engem vigasztaló szavaira.

- Tudom, hogy nehéz. Látom magán és az édesapján is -  folytatja egy kicsivel halkabban. Az édesapa szó hallatán kiráz a hideg, egyik karommal végigsimítok a másikon, miközben tekintetemet lassan Rosara viszem. 

- 17 évig éltem az életemet apa nélkül. Nem lesz könnyű megbarátkozni a gondolattal és a ténnyel, miszerint innentől együtt kell élnünk - mondom halkan. Rosa válaszadás helyett az égre pillant, szemöldökét ráncolva veszi tudomásul a közeledő vihar előtti jeleket, amik halk sóhajt váltanak ki belőle. 

- Én mindenesetre szurkolok, hogy sikerüljön egy normális kapcsolatot kialakítaniuk - mosolyog rám halványan, majd felállva eddigi helyéről indul el az ajtó felé. - Jöjjön, csinálok valami reggelit - mondja, majd belép a házba, ezzel egyedül hagyva engem. A reggeli szó hallatán gyomrom összeugrik, kétlem, hogy akár egy falatot is letudnék erőszakolni a torkomon. 

A szél egyre hevesebben fúj, a hatalmas esőcseppek halk kopogása egyre gyakoribbá válik a tetőn. Még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy egyik napról a másikra, hogy változhatott meg ilyen szinten az életem. 

Ajkaimon nagy sóhaj szökik ki, ellököm magam a székből, a veranda korlátjához sétálok, a fehérre festett fán többször is végig húzom a kezem. A világ, amibe csöppentem teljes mértékben eltér a normálistól, szívem hevesebben kezd verni, kiráz a hideg, s talán még kissé meg is rettenek, ha arra gondolok, miben fogok innentől élni. Nem akarom megismerni a világot, amiben Ő él. Nem akarok részese lenni, s nem akarom, hogy bármi ilyesfajta dologhoz közöm legyen. A korláttól ellépve indulok el befelé, feleslegesnek tartom a rágódást, nem az számít én mit akarok. Bögrémet felkapom az asztalról, s magam mögött hagyva a lassan hatalmassá növekvő vihart lépek be a mahagóni ajtón, amit aztán becsukva magam mögött indulok el néma csöndben az emeletre, hogy ismét egyedül lehessek.