I. Fejezet - Vércseppek

2013. október 13.

   HARRY STYLES

Do I wanna know?

       Lassan nyitom ki szemeim. Karjaim széttárva majdnem az ágy két végét érik. Lábaim lelógnak, talpam az ágy mellett lévő kis szőnyeget súrolja. Rá kell jönnöm ez így nem mehet tovább. Kabátomra pillantok. Kezemmel a belső zsebemben próbálom felkutatni a fél órával korábban odadugott zsákmányt. Megnyugodva felsóhajtok mikor megtalálom. Kiveszem onnan, hisz érzem, hogy minden egyes pillanatban egyre jobban nyomja a mellkasom. Kicsit megmozgatom az ujjaim és a csuklóm, eddig észre sem vettem, hogy még mindig ökölben tartom a kezem.

       Felülök az ágyban. Megrázom a fejem. Beletúrok szanaszét álló göndör tincseimbe és valahogy megpróbálok uralkodni felettük. A térdemre könyökölve bámulok a földre. Meztelen lábfejem erőtlenül áll mintha csak kényszerből kéne érintenie a földet. Megemberelem magam és ellököm magam az ágytól. Nagy nehezen, kissé szédelegve a fürdőszoba ajtófélfájának esek. Összevonom a szemöldököm. Ujjaimat végighúzom a halántékomon. Enyhén megnyomom, de mintha ezer tű nyílalna belém.

       Megtámaszkodok a kagylón és a tükörbe nézek. Kicsit oldalra fordítom a fejem. Egy kis csepp az állkapcsomon épp megszáradni készül. Gyorsan nyitom meg a csapot és mosom meg alaposan az arcom minden egyes szegletét. Nagy lélegzetet veszek miközben a vízcseppek az állam hegyéről potyognak lefelé. Beleborzongok mikor meglátom a bütykeimen azt a kis vörös árnyalatot ami még beszínezi az eredetileg fehér kagyló színét. Bárhogyan mosom le kezeimről a vért, folyamatosan eszembe jut Carlos arca, mielőtt otthagytam. Segítségkérő nyögései még mindig a fülemben csengenek és az ahogyan becsapom rá az ajtót. Megrázom a fejem. Elfelejtem inkább.

       Hanyagul huppanok le a kényelmes fotelembe. Felnyögök mikor rájövök, hogy a távirányító a pár méterre lévő asztalon pihen. Nagy nehezen utána nyúlok és bekapcsolom a Tv-t. Órámra pillantva megállapítom, hogy még bőven van időm míg találkozom Jasonnel és leadom azt a nagy pénzköteget amit - Carlosnak hála - nyugodt szívvel továbbíthatok.

       Pillanatok alatt unok rá az üres semmitmondó doboz bámulásának. Felkelek és a konyhába érve kinyitom a hűtőt. Megint csak üres. Csak az ajtóban van pár felbontatlan sör. Kiveszek egyet a helyéről majd rutinosan ugrok a hűtő melletti pultra. Az ablak pont szemben van, így a Nap lemenő napsugarai engem céloznak meg. Őszhöz képest erősen próbálja égetni a bőröm. Magamba szívem az energiáját, majd tovább nem is foglalkozva vele a pult szélén lévő telefonomért nyúlok. Egy kis ideig nyomogatom, keresek valamit, amit még magam sem találtam ki, hogy mi. Ujjaim végül a Névjegyzékbe vezetnek. Átlapozgatom a csomó nevet, amik semmit nem jelentenek. Sehol egy Anya vagy egy Apa vagy legalább egy tesó . Mind csak jelentéktelen nevek. Elgondolkozhatnék, hogy ez mért van így, de pontosan tudom rá a választ. Felhúzom a pólóm ujját, így trikót csinálva belőle. Tetoválásaim sorra jelennek meg, mindnek megvan a maga helye és értelme. Én most konkrétan azt a kis feliratot keresem ami a vállam legcsücskén pihen már egy jó pár éve, pontosan azóta mióta bekerültem abba a kínkamrába. alone - ahogy azt a tetoválás mutatja. Bent sem volt senkim, kint sem. Sem régen, sem most. Mindennek megvan az oka. Mint ahogy annak is, hogy pár évvel ezelőtt mért is kerültem be rácsok mögé. Nem mondom, hogy fájdalmas emlék, sok mindent megéltem már. Nyilván mélypont volt az életemben, de be kell látnom, hogy idekint sem jobb. Nyomor, éhínség, szegénység, egyedüllét. Jason az egyetlen ember akin az életem múlik. Másom nincs.

        Besétálok a nappaliba és a telefont a fotelbe dobom, ahol pattog egy kicsit, majd megállapodik a párna mögé esve. Tarkómnál keresztezem ujjaimat és szédelegve szerte a lakásban gondolkozok. Most kéne elmennem Jasonhöz, vagy később? A lelkiismeretem talán tisztább lenne, ha még most elintézném, de nem lenne már késő? Nem zavarhatom bármikor. A mobilomra pillantok. Hirtelen remek ötletem támad. A párnára huppanva előkapom a telefont és előkeresem Jason számát. Jó ideig csak kicseng. Már épp feladnám, mikor a vonal másik végéből valaki felveszi.

- Háló ? - kérdi egy női hang. Csak furcsán meredek a padlóra. Eltárcsáztam volna?

- Háló.

- Ki az ? - a kedvesnek tűnő hang egyből mogorvábbá válik, így az én stílusom is megváltozik.

- Ott ki van ?

- Bazdmeg , te hívtál, te nyomorék. - szemeim elkerekednek. Muszáj megőriznem a nyugalmam, mert ugyanaz fog történni mint Carlosszal. Letakarom a szemeim és egy nagy levegőt veszek.

- Jason Wahlberg ott van? - hirtelen mintha megszűnne a vonal másik fele. Meglepett arccal veszem el a fülemtől a készüléket. Már épp kinyomnám mikor egy mély férfi hang szól bele újból a másik oldalról.

- Igen ? - nagyokat szuszog, mintha futott volna, csak azért, hogy felvegye a telefont.

- Jason ? - nem vagyok bizonyos abban, hogy ő az. Az előbbiek után abban sem vagyok biztos, hogy ez egy jó szám.

- Ki keresi? - kifújom magam mikor felismerem hangját.

- Itt Harry. - mosolygok.

- Harry ! - örvendezik - Fiam... mi járatban? - nem tudja, mit is kérdezzen. Hallani, hogy elfoglalt és tulajdonképpen semmi ideje beszélgetni velem.

- Feladat elvégezve. - mondom lelkesen. Jason egy pillanatig megáll, majd rávágja

- Tudtam én, hogy Carlos Torre nem bírja olyan jól, mint ahogy állítja. - nevet magában - És az egészet sikerült betermelni?

- Itt van nálam az egész.

- Fiam, mi lenne ha holnap reggel beugranál vele hozzánk ?

- Megoldható. - vágom hanyatt magam a fotelben és gondolkozok mintha valami egyéb programom lenne.

- Remek, remek. Akkor holnap reggel . - mondja és mielőtt elköszönhettem volna ő már le is csapta a telefont. Kezd összeállni a kép. Egy nő, Jason kissé sürgetett. Valakinek ma jó éjszakája lesz.

        A szobámba érve a pénz köteget az ujjammal végig pörgetem majd diadalittasan az éjjeli szekrényre dobom. Holnaptól nem kell a vállamon cipelnem ezt a terhet. Holnaptól új feladat, új esélyek, új terhek, új megpróbáltatások. De hát... valamiből meg kell élni.

Taylor H.