Prológus

2014. február 25. 

World Behind My Wall

A februári hidegtől átfagyott apró kezeimet szám elé kapom, miközben hatalmas lendülettel vágódom neki az eldugott sikátor jéghideg téglafalának. Szemeimet összeszorítom, jelen helyzetben nem tudom megállapítani, hogy a szememben összegyűlt könnyeket a jelenlegi szituáció, vagy az erősen süvítő szél okozza, de azt hiszem ez most a legkevésbé fontos. Mellkasom hevesen hullámzik fel-alá, próbálom kontrollálni magam, kevés sikerrel. Kezeimet elveszem szám elől, zavartan túrok bele vállamra omló sötét tincseimbe, miközben azon töprengek, hogy juthatott egyáltalán eszembe az, hogy idejöjjek. Ostorozom magam, ismételten bebizonyosodott, hogy makacsságommal és önfejűségemmel csakis magamnak ártok, de erre ismét későn jövök rá. Zavartan fordítom jobbra, majd balra a tekintetem. Körülöttem minden kihalt, a magas lakótömbök félelmetes ábrázattal magasodnak fölém, az eget sötét felhők fedik, a Hold fénye eltörpül a pislákoló utcai lámpák halovány fénye mellett. Mély levegőt veszek, hamar rá kell döbbennem, hogy ilyen hideg időben nem maradhatok így sokáig; valamit tennem kell. Akármennyire noszogatom magam indulásra, úgy tűnik lábaim földbe gyökereztek, makacsul állnak eddigi helyükön, szorosan közel a falhoz. Eltelik pár perc, az utca jellemző zaján kívül semmi más nem hallatszik, így - továbbra is kissé gyáván - elindulok, hogy legalább ezt a hátborzongató érzést keltő sikátort magam mögött hagyhassam. Lassan lépek ki eddigi menedékemből, lélegzetemet visszafojtva nézek körbe, hogy ha esetleg bármi neszt hallok, azon nyomban vissza mehessek biztonságot nyújtó rejtekhelyemre. Időm sincs alaposan körbenézni; hátam nagy erővel csapódik vissza a kemény falnak, számat szinte azonnal betapasztja egy meleg kéz. Támadóm testét szorosan enyémhez préseli, arcát csak félig látom a rossz fényviszonyok miatt, de ez a minimális betekintés is elég ahhoz, hogy szívem ismét normális tempóban dobogjon tovább. 

Csak bámulok, abba a gyönyörű zöld szempárba, ami ezúttal minden pajkosság nélkül csillogva pásztázza arcomat. A felém tornyosuló férfi kezét számra tapasztva hagyja, egy-két percig csak nézünk egymásra, majd indulatosan lép el tőlem, kezét elvéve arcomtól. 

- Te teljesen hülye vagy? – attól függetlenül hogy suttog, hangjából tisztán kivehető a düh, amit ismét én váltottam ki belőle. Már megszoktam heves természetét, ezúttal azonban mégis jobban megijedek Tőle, mint eddig bármikor. 

- Csak tudni akartam jól vagy-e – hamar magamra parancsolok; az eleinte magas hangerőről a végére én is suttogásra kapcsolok, ezzel továbbra is megőrizve hollétünk helyszínét. 

- Ha azt mondom, hogy maradj a kocsiban, akkor azt nem véletlenül mondom – megugrok, ahogy egy lépést közelebb lép. Még magam is meglepődök ijedtségemen, nehezen ismerem be, de a tudat, miszerint a fal meggátol abban, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot, megijeszt. Nem szeretek a közelében lenni, mikor ilyen külsőt ölt magára bármit megtennék, hogy távol kerüljek tőle, persze ez nem ilyen egyszerű. Fejemet lehajtom, barna hajzuhatagom arcom köré hull, így próbálom takarni arcomat a velem szemben álló fiú előtt. Ő sem szólal meg, nagy esély van rá, hogy rájött miért nem szólok vissza neki; hirtelen haragjának irányítását még elég sokat kell gyakorolnia. 

- Csak a te érdekeidet nézem! Saját magamtól próbállak megvédeni, de ha folyton megjelensz, akkor nem tudom távol tartani magam tőled – lép oda hozzám, testünk csupán pár centire van egymástól, miközben rekedtes hangján suttog fülembe. Továbbra is a talajt nézem, közvetlen közelsége egyszerre nyugtat meg, s tölt el félelemmel, függetlenül attól, hogy tudom; amíg itt van velem nem kell félnem. Lassan emelem fel a fejem, szám előbb szól, mielőtt még végiggondolhatnám mondanivalómat; 

- Nem akarom, hogy távol tartsd magad tőlem – továbbra is suttogva folytatom a beszélgetést, a felém magasodó srác állát megfeszítve néz le rám, tudom mi jön most. Ő sem akar távol maradni tőlem, ezzel tisztában vagyok. Ám az önmagával folytatott harcok, amik többnyire arról szólnak, hogy Nekem mi lenne a legjobb összezavarják őt... Egyikünk se tudja, melyik énje fog győzedelmeskedni a végső háborúban, amikor majd eldől, végleg távol akar-e maradni tőlem, vagy esetleg túl tesz ezeken a képzelgésein, és végre megengedi önmagának, hogy közel kerüljön valakihez, aki fontos neki.