JULIETT WAHLBERG
 |
| Remember When |
- Az édesapjának a munkája az élete - szólal meg végül, lassú léptekkel jön közelebb, s húzza ki a velem szemben pihenő széket, amin aztán kényelmesen helyet is foglal. - Előfordul, hogy egy ,,alkalmazottal'' - rajzol macskakörmöket - itthon találkozik, de többnyire házon kívül szereti intézni az ilyeneket. Gondolom innentől meg pláne így lesz, a kisasszony jelenléte miatt - mondja.
- Mi volt ez? - utalok a levegőbe rajzolt macskakörmökre.
- Bőven elég, ha annyit mondok, hogy az édesapja nem épp a legbecsületesebb embereket alkalmazza - intézi el ennyivel, s hogy biztos ne mondjon többet feláll az asztaltól. Összeszűkült szemekkel nézem Rosat, szapora léptekkel sétál el a tűzhelyig. Kijelentése nem lepett meg, Jason munkájából kiindulva én sem gondoltam, hogy teljesen tiszta és becsületes embereket alkalmaz, bár titkon reménykedtem benne, hogy legalább ez az egy dolog rendben van körülötte.
- Mennyire legális, amit csinálnak? - szökik ki belőlem a kérdés, amin igazából csak magamban akartam átrágni magam, eszembe se jutott hangosan feltenni. Nagyon úgy tűnik, hogy Rosa is jobbnak látja ha csak magamban vesézem ki ezt a dolgot, némasága valamilyen szinten mégis megválaszolja imént feltett kérdésem. Mintha meg sem hallotta volna. Mivel hamar rájövök, hogy Rosanal nem sok értelme van próbálkozni viszonylag hamar feladom, nem feszegetem tovább a témát, talán nekem is így lesz a legjobb. Minél kevesebbet tudok az Őt körülvevő dolgokról annál könnyebb lesz megszoknom az újdonságokat, noha kétlem, hogy valaha is teljesen hozzátudnék szokni a változáshoz. Csendben üldögélek tovább, egyikünk se hoz fel új témát, így a beszélgetés bereked. Az eső kopogó hangját még a konyhában is hallani, kiélvezem a csendet, ami körülvesz, ám az ajtó hirtelen csapódása kiugraszt a pillanatnyi nyugodtság érzéséből. Azonnal a hang irányába kapom a fejem, alig telik el pár másodperc, ismerős férfi lép be a konyhába, barna szemei össze-vissza cikáznak a helyiségben.
- Helló Rosa - köszön a tűzhelynél ténykedő házvezetőnőnek, aki visszaköszön, majd rám pillant, s némán megközelítve az asztalt foglal helyet a széken, amin ezelőtt Rosa ült. Nem szól hozzám, kezébe veszi az asztalon pihenő újságot, s röptében átlapozza. Valószínűnek tartom, hogy nem szokása ilyet csinálni, nem tűnik olyannak, aki szívesen olvas.
- Este elmegyek. Későn jövök, úgyhogy nem kell megvárni - szólal meg mély hangján, miközben feláll az asztaltól, s a konyhaablakhoz sétál, amin kinézve szemügyre veszi a kint tomboló cudar időt. Tekintetem elidőzik megjelenésén, a sötét farmernadrág, fekete felső és dzseki, illetve a fekete bakancs összeállítástól végig fut a hideg a hátamon.
- Csomagoljak valamit Mr. Wahlberg? - kérdezi Rosa, aki egy pillanatra sem szakítja el figyelmét a tűzhelyen főlő ételről.
- Nem kell köszönöm - kap választ pár másodperc múlva, majd amilyen hirtelen lettünk hárman az imént, olyan gyorsan kapom azon magam, hogy ismét kettesben maradtunk Rosaval. Nagyot sóhajtok, teljesen idegennek érzem magam körül a dolgokat. Lassan állok fel, majd kilépve a konyhából indulok el fel a lépcsőn.
A kávébarnára meszelt falak teljesen üresek, sehol egy kép, vagy valami, ami egy kicsit is otthonosabbá tenné a házat. Talán nem is kéne meglepődnöm ezen, hisz nem várhattam el, hogy családi képekkel legyen a ház. Az emeleten nagyobb csönd fogad, mint ami a földszinten volt. Sehol egy mozzanat, egy apró hang, csupán az eső halk kopogása a tetőn töri meg ezt a nyomasztó érzést keltő néma csöndet. Lábaim lassan indulnak útnak, a folyosó amin végig megyek parkettával van kirakva. Tudom, hogy a folyosó végén lévő ajtó mögött a vendég szoba van, ami most az én szobám, de arról fogalmam nincs, hogy mi rejtőzik a többi ajtó mögött. Mivel Rosa szobája a földszinten van rengeteg gondolat merül fel bennem, mi lehet a maradék három ajtó mögött. Nem telik el sok idő, hamar megállapítom, hogy bejárom a házat, hisz nemigen tudnék más elfoglaltságot találni magamnak. A hozzám legközelebb eső szobába nyitok be először, ahogy belépek azonnal férfi parfüm illata csap meg. Hatalmas franciaágy terpeszkedik a szoba közepén, mellette mindkét oldalon éjjeliszekrények figyelhetők meg, de míg az egyiken teljes a rend a másikon meglátszik, hogy használják. Sötét padlószőnyeg van a lábam alatt, az ablakokon sötétkék sötétítő függöny van, amik egytől-egyig elvannak húzva. A falra tévé van felfüggesztve, alatta komóddal, melyen rengeteg dosszié és papír megfigyelhető. A szobában ezen kívül megfigyelhetőek tipikusan olyan tárgyak, melyek minden férfi szobájában megtalálhatóak, de ezeknek nem szentelek nagyobb figyelmet. Lassan csukom be magam mögött az ajtót, bár elég nagy a kísértés, hogy körbenézzek a szobában magamra parancsolok. Kellemetlen lenne, ha nézelődés közben hirtelen rám nyitna valaki, így úgy döntök a nézelődést későbbre halasztom. A következő ajtót akárhogy próbálom nem tudom kinyitni, így pár perc próbálkozás után nagyot sóhajtok, majd tovább állok. A szobámmal szemközti ajtó könnyedén kinyílik előttem, ahogy belépek azonnal hűvös levegő csapja meg az arcom. A szobán azonnal meglátszik, hogy senki nem használja. A földön dobozok és olyan tárgyak, - bútorok hevernek, amik nincsenek használatban. Az ablak bukóra nyitva van, ez megmagyarázza miért van bent ilyen hűvös. Magam sem tudom miért kelti fel az érdeklődésem a rengeteg doboz, ami a földön hever, csak azt tudom, hogy a következő pillanatban már a parkettán térdelek az egyik mellett, s könyékig belemászva kutakodok. Mindent kipakolok, mindent alaposan megnézek. Többségében papírokat találok, házzal kapcsolatos iratokat, melyeknek számomra semmi jelentőségük, így hamar visszateszem őket a helyükre. A következő dobozon, amit a kezembe veszek nagy betűkkel pihen, hogy Ne dobd ki! így azonnal az jut eszembe, hogy valószínűleg fontos dolgok lehetnek benne. Az első ami szemet szúr egy hatalmas dosszié, szintén papírokkal tömve. Ám ami a dosszié alatt pihent sokkal jobban felkelti az érdeklődésem. Lassan emelem ki a dobozból a fényképeket, melyek szemmel láthatóan a dobozban pihenő borítékból csúsztak ki, gondolom a cipekedés során. Egymás után kezdem rakosgatni a képeket, mindegyiken Jason személyét vélem felfedezni. Akaratom ellenére is megmosolyogtat pár kép, ám azonban mikor egy csecsemővel a kezében pillantom meg a mosoly lelohad az arcomról. Jobban szemügyre veszem a képet, minden apró részletét. A házunk. Szinte azonnal megismerem a házat, amibe felnőttem, s ami az otthonom volt tizenhét éven keresztül. Ajkaim elválnak, torkom összeszorul, ahogy a következő képet is megpillantom. Hárman vannak rajta. Egy gyönyörű nő, kinek barna haja hullámosan lóg le a vállán, világos farmert és fehér pólót visel, arcán hatalmas mosoly pihen. A hinta másik oldalán guggoló férfi arca ugyanolyan, mint most, csupán mostani borostája hiányzik az arcáról. A hintába kisgyerek van ültetve, ruházatából ítélve kislány. Mosollyal az arcán ül a hintába, miközben a mellette guggoló két is személy fülig érő mosollyal az arcán néz a kamerába.
Hirtelen felindulásból vágom vissza a képeket a dobozba, csak most veszem észre mellkasom hullámzását. Beletúrok hajamba, majd valamennyire megigazítom az imént a dobozba dobott képeket és elhagyom a szobát. Megugrok, mikor egy ismerős arcot pillantok meg közvetlen közel, homlokát ráncolva áll előttem, arckifejezéséből azonnal leveszem, hogy nem tudja hogy kezelje a helyzetet.
- Minden oké? - kérdezi mély hangján.
- Igen - válaszolok kedvetlenül és már ki is kerülném, hogy bemehessek saját szobámba, de ő elém lép.
- Mit kerestél ott bent? - kérdezősködik tovább. Semmi kedvem beszélgetésbe elegyedni, noha be kell látni, hogy kérdése igenis jogos.
- Csak körülnéztem - válaszolok őszintén, miközben lazán megvonom a vállam. Jason pár másodpercig némán áll előttem, majd ismét szólásra nyitja száját:
- Sikerült kipakolni? - kérdezi, mire én az ajtónak dőlök. Próbálom mozdulataimmal tudatni vele, hogy mennyire nincs kedvem beszélgetni, de vagy nem veszi észre, vagy nem is akarja észrevenni.
- Még nem. Majd megcsinálom.
- Rendben van. Elmentem. Ha kell valami Rosa a konyhában van - mondja, de mire befejezi a mondatot már a folyosó végén jár, épp lefordul a lépcsőn. Biccentek, bár tudom, hogy ez már csak saját magamnak szól. Ellököm magam az ajtótól, majd pár másodperc gondolkodás után benyitok szobám ajtaján.
Nem szeretek bejönni ide. Minden alkalommal, mikor beteszem ide a lábam üresség fog el. Semmi olyan nincs a szobában, ami azt éreztetné, hogy ez az én kis zugom, a szentélyem, ami csak és kimondottan az enyém. A szekrények üresen állnak, a franciaágy bevetve, teljes a tisztaság és a rend. Fejemben azonnal felvillannak a képek régi szobámról. A falon bekeretezett képek voltak, az ágyam fölött keret nélkül voltak felaggatva a fényképek, melyeken a barátaimmal és anyával voltam. Az asztalomon szokás szerint rendetlenség volt, de sosem akkora, hogy az zavaró legyen. A cipőim elszórtan hevertek az ágy mellett, illetve a szekrény előtt, mindenhol volt valami, ami én vagyok.
Megrázom magam. Nincs szükségem sok időre ahhoz, hogy eldöntsem; otthonosabbá teszem a szobát. Bőröndömhöz lépkedek, nehezen ugyan, de ráveszem magam, hogy elkezdjek kipakolni, majd ezt követően teljesen saját ízlésem szerint átalakítsam a szobát. Hosszú estém lesz...
UI.: Sajnálom a késést, ígérem többet nem fordul elő!
- Helló Rosa - köszön a tűzhelynél ténykedő házvezetőnőnek, aki visszaköszön, majd rám pillant, s némán megközelítve az asztalt foglal helyet a széken, amin ezelőtt Rosa ült. Nem szól hozzám, kezébe veszi az asztalon pihenő újságot, s röptében átlapozza. Valószínűnek tartom, hogy nem szokása ilyet csinálni, nem tűnik olyannak, aki szívesen olvas.
- Este elmegyek. Későn jövök, úgyhogy nem kell megvárni - szólal meg mély hangján, miközben feláll az asztaltól, s a konyhaablakhoz sétál, amin kinézve szemügyre veszi a kint tomboló cudar időt. Tekintetem elidőzik megjelenésén, a sötét farmernadrág, fekete felső és dzseki, illetve a fekete bakancs összeállítástól végig fut a hideg a hátamon.
- Csomagoljak valamit Mr. Wahlberg? - kérdezi Rosa, aki egy pillanatra sem szakítja el figyelmét a tűzhelyen főlő ételről.
- Nem kell köszönöm - kap választ pár másodperc múlva, majd amilyen hirtelen lettünk hárman az imént, olyan gyorsan kapom azon magam, hogy ismét kettesben maradtunk Rosaval. Nagyot sóhajtok, teljesen idegennek érzem magam körül a dolgokat. Lassan állok fel, majd kilépve a konyhából indulok el fel a lépcsőn.
A kávébarnára meszelt falak teljesen üresek, sehol egy kép, vagy valami, ami egy kicsit is otthonosabbá tenné a házat. Talán nem is kéne meglepődnöm ezen, hisz nem várhattam el, hogy családi képekkel legyen a ház. Az emeleten nagyobb csönd fogad, mint ami a földszinten volt. Sehol egy mozzanat, egy apró hang, csupán az eső halk kopogása a tetőn töri meg ezt a nyomasztó érzést keltő néma csöndet. Lábaim lassan indulnak útnak, a folyosó amin végig megyek parkettával van kirakva. Tudom, hogy a folyosó végén lévő ajtó mögött a vendég szoba van, ami most az én szobám, de arról fogalmam nincs, hogy mi rejtőzik a többi ajtó mögött. Mivel Rosa szobája a földszinten van rengeteg gondolat merül fel bennem, mi lehet a maradék három ajtó mögött. Nem telik el sok idő, hamar megállapítom, hogy bejárom a házat, hisz nemigen tudnék más elfoglaltságot találni magamnak. A hozzám legközelebb eső szobába nyitok be először, ahogy belépek azonnal férfi parfüm illata csap meg. Hatalmas franciaágy terpeszkedik a szoba közepén, mellette mindkét oldalon éjjeliszekrények figyelhetők meg, de míg az egyiken teljes a rend a másikon meglátszik, hogy használják. Sötét padlószőnyeg van a lábam alatt, az ablakokon sötétkék sötétítő függöny van, amik egytől-egyig elvannak húzva. A falra tévé van felfüggesztve, alatta komóddal, melyen rengeteg dosszié és papír megfigyelhető. A szobában ezen kívül megfigyelhetőek tipikusan olyan tárgyak, melyek minden férfi szobájában megtalálhatóak, de ezeknek nem szentelek nagyobb figyelmet. Lassan csukom be magam mögött az ajtót, bár elég nagy a kísértés, hogy körbenézzek a szobában magamra parancsolok. Kellemetlen lenne, ha nézelődés közben hirtelen rám nyitna valaki, így úgy döntök a nézelődést későbbre halasztom. A következő ajtót akárhogy próbálom nem tudom kinyitni, így pár perc próbálkozás után nagyot sóhajtok, majd tovább állok. A szobámmal szemközti ajtó könnyedén kinyílik előttem, ahogy belépek azonnal hűvös levegő csapja meg az arcom. A szobán azonnal meglátszik, hogy senki nem használja. A földön dobozok és olyan tárgyak, - bútorok hevernek, amik nincsenek használatban. Az ablak bukóra nyitva van, ez megmagyarázza miért van bent ilyen hűvös. Magam sem tudom miért kelti fel az érdeklődésem a rengeteg doboz, ami a földön hever, csak azt tudom, hogy a következő pillanatban már a parkettán térdelek az egyik mellett, s könyékig belemászva kutakodok. Mindent kipakolok, mindent alaposan megnézek. Többségében papírokat találok, házzal kapcsolatos iratokat, melyeknek számomra semmi jelentőségük, így hamar visszateszem őket a helyükre. A következő dobozon, amit a kezembe veszek nagy betűkkel pihen, hogy Ne dobd ki! így azonnal az jut eszembe, hogy valószínűleg fontos dolgok lehetnek benne. Az első ami szemet szúr egy hatalmas dosszié, szintén papírokkal tömve. Ám ami a dosszié alatt pihent sokkal jobban felkelti az érdeklődésem. Lassan emelem ki a dobozból a fényképeket, melyek szemmel láthatóan a dobozban pihenő borítékból csúsztak ki, gondolom a cipekedés során. Egymás után kezdem rakosgatni a képeket, mindegyiken Jason személyét vélem felfedezni. Akaratom ellenére is megmosolyogtat pár kép, ám azonban mikor egy csecsemővel a kezében pillantom meg a mosoly lelohad az arcomról. Jobban szemügyre veszem a képet, minden apró részletét. A házunk. Szinte azonnal megismerem a házat, amibe felnőttem, s ami az otthonom volt tizenhét éven keresztül. Ajkaim elválnak, torkom összeszorul, ahogy a következő képet is megpillantom. Hárman vannak rajta. Egy gyönyörű nő, kinek barna haja hullámosan lóg le a vállán, világos farmert és fehér pólót visel, arcán hatalmas mosoly pihen. A hinta másik oldalán guggoló férfi arca ugyanolyan, mint most, csupán mostani borostája hiányzik az arcáról. A hintába kisgyerek van ültetve, ruházatából ítélve kislány. Mosollyal az arcán ül a hintába, miközben a mellette guggoló két is személy fülig érő mosollyal az arcán néz a kamerába.
Hirtelen felindulásból vágom vissza a képeket a dobozba, csak most veszem észre mellkasom hullámzását. Beletúrok hajamba, majd valamennyire megigazítom az imént a dobozba dobott képeket és elhagyom a szobát. Megugrok, mikor egy ismerős arcot pillantok meg közvetlen közel, homlokát ráncolva áll előttem, arckifejezéséből azonnal leveszem, hogy nem tudja hogy kezelje a helyzetet.
- Minden oké? - kérdezi mély hangján.
- Igen - válaszolok kedvetlenül és már ki is kerülném, hogy bemehessek saját szobámba, de ő elém lép.
- Mit kerestél ott bent? - kérdezősködik tovább. Semmi kedvem beszélgetésbe elegyedni, noha be kell látni, hogy kérdése igenis jogos.
- Csak körülnéztem - válaszolok őszintén, miközben lazán megvonom a vállam. Jason pár másodpercig némán áll előttem, majd ismét szólásra nyitja száját:
- Sikerült kipakolni? - kérdezi, mire én az ajtónak dőlök. Próbálom mozdulataimmal tudatni vele, hogy mennyire nincs kedvem beszélgetni, de vagy nem veszi észre, vagy nem is akarja észrevenni.
- Még nem. Majd megcsinálom.
- Rendben van. Elmentem. Ha kell valami Rosa a konyhában van - mondja, de mire befejezi a mondatot már a folyosó végén jár, épp lefordul a lépcsőn. Biccentek, bár tudom, hogy ez már csak saját magamnak szól. Ellököm magam az ajtótól, majd pár másodperc gondolkodás után benyitok szobám ajtaján.
Nem szeretek bejönni ide. Minden alkalommal, mikor beteszem ide a lábam üresség fog el. Semmi olyan nincs a szobában, ami azt éreztetné, hogy ez az én kis zugom, a szentélyem, ami csak és kimondottan az enyém. A szekrények üresen állnak, a franciaágy bevetve, teljes a tisztaság és a rend. Fejemben azonnal felvillannak a képek régi szobámról. A falon bekeretezett képek voltak, az ágyam fölött keret nélkül voltak felaggatva a fényképek, melyeken a barátaimmal és anyával voltam. Az asztalomon szokás szerint rendetlenség volt, de sosem akkora, hogy az zavaró legyen. A cipőim elszórtan hevertek az ágy mellett, illetve a szekrény előtt, mindenhol volt valami, ami én vagyok.
Megrázom magam. Nincs szükségem sok időre ahhoz, hogy eldöntsem; otthonosabbá teszem a szobát. Bőröndömhöz lépkedek, nehezen ugyan, de ráveszem magam, hogy elkezdjek kipakolni, majd ezt követően teljesen saját ízlésem szerint átalakítsam a szobát. Hosszú estém lesz...
UI.: Sajnálom a késést, ígérem többet nem fordul elő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése