10. Fejezet - Szerették egymást?

Juliett Wahlberg

When A Heart Breaks

Könyvemmel a kezemben fekszem az ágyamban, az oldalak száma szépen fogy, ettől függetlenül egyáltalán nem tudok a könyv tartalmára koncentrálni. Idegesen harapdálom ajkaimat, forr bennem a düh, még mindig nem törődtem bele, hogy az estémet két olyan személlyel kell töltenem, akikkel valószínűleg semmiről nem tudok majd beszélni, na nem mintha annyira akarnék. Nem tudom, Jason miért erőlteti ezt a dolgot, a múltkori esetnél eljátszotta az esélyt arra, hogy akár egy kicsit is megismerkedjünk, ezen semmit nem fog javítani azzal, ha rám erőlteti a dolgokat. A könyvet az ölembe ejtem, unottan pillantok a tévé fölé helyezett órára, amely háromnegyed ötöt mutat. Legbelül tudom, hogy el kellene kezdenem készülődni, de a testem nem engedelmeskedik, egyszerűen képtelen vagyok még megmozdulni is. Ezt voltaképp nem kimondottan bánnám, minden gond nélkül el lennék itthon is az este hátralevő részében, de valamiért úgy érzem, ha elutasító lennék, és nem jelennék meg a ma esti vacsorán, csak még jobban kihínám magam ellen Jason haragját. 

- Bejöhetek? - dugja be a fejét Rosa, szobám ajtaját résnyire kinyitva kukucskál be. 

- Persze - válaszolok halvány mosollyal az arcomon, mire a házvezető nő szintén mosolyogva beljebb lép. Kezében a szennyes kosarat szorongatja, bár nem tudom, miből gondolja, hogy én is olyan hanyag vagyok, mint Jason, minden alkalommal körbejárja az én szobámat is, mosnivaló után kutakodva. Ez persze nem gond, hisz ez a munkája. 

- Nem kéne már készülődnöd? - pillant rám az ablaknál állva, miközben lehúzza a redőnyt. Teljesen elfelejtettem, fel sem tűnt, hogy idő közben szinte teljesen besötétedett. 

- Nem megyek el - vonom meg a vállam, talán túl hamar adok választ. Ez csak egy felvetés volt magamban, hogy mi lenne ha nem jelennék meg, de nem gondoltam végig, és nem is igazán van rá szükség, hisz nincs választási lehetőségem. Rosa szemei elkerekednek, kezeit csípőre téve áll meg az ágyam előtt, úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit mindjárt leszidnak. 

- Ugye tudod, hogy ez nem jó ötlet? - kérdezi, egyik szemöldökét felvonva. Bármennyire nem kapcsolódik ide a dolog, a velem szemben álló nőn végignézve azonnal eszembe jut, mennyit változott csupán azóta, hogy én is itt vagyok. Sokkal lazább, sokkal emberibb, kevésbé olyan, mint egy robot, aki csak azt csinálja, amire be van programozva. Mostanában jobban el lehet vele beszélgetni, bár Jasonről még mindig nem szívesen beszél. - Na, gyere! Válaszd ki, mit veszel fel - csapja össze a két tenyerét, mire unottan ugyan, de belátom, hogy ideje lenne összeszednem magam. Felkelek a puha ágyról, egyenesen a szekrényhez vonszolom magam, valami elegánsabb után kezdek kutatni. Viszonylag hamar, hat óra előtt pár perccel késznek nyilvánítom magam, az egész alakos tükröm előtt megállva pedig végleg megállapítom, hogy elkészültem. Egy fekete bőrhatású gatyát, egy fehér inget, és egy magassarkút viselek, nyakamban ott pihen az aranynyaklánc, ami még Anyáé volt, sosem vagyok hajlandó levenni. A sminket nem bonyolítottam túl, egyszerű natúr máz, egyébként sem rajongok érte. Hajamat kibontom, hagyom, hogy természetes hullámokban omoljon rá vállamra, majd várakozóan Rosara pillantok, aki egész eddig az ágyam szélén ült. 

- Csinos - állapítja meg mosollyal az arcán, mire hálám jeléül rámosolygok. Bár, nem sok kedvem van mosolyogni, az igazat megvallva okom sem nagyon van rá, ettől függetlenül úgy gondolom Rosa megérdemli, ha már társaságot nyújt nekem magányos napjaimban, és függetlenül attól, hogy csupán pár hete ismer, remek barátként viselkedik. Ellépek a tükör elől, az éjjeli szekrényhez sétálok, amiről felveszem a táskámat. Ám, mielőtt elfordulnék, egy kép ragadja meg a figyelmem, az ismerős női arc őszinte mosollyal az arcán néz a kamerába, a háttérben a régi házunk fehér korlátos verandája díszeleg, maga a kép egy hófehér keretben van. Lassan emelem fel, nem tudom, végig tudok-e nézni rajta anélkül, hogy elérzékenyülnék, mégsem gondolkodok ezen, közelebb hozom magamhoz a képet. Ajkaim elválnak, mikor ez a kép készült, még minden rendben volt, boldoguk voltunk. Rémes, mennyire rövid idő alatt tudnak elromlani a dolgok. 

- Gyönyörű nő volt - Rosa hangja közvetlen közelről érkezik, ezzel kissé megugraszt, azonban nem sokáig törődöm ezzel, a mellettem álló nő kijelentése sokkal jobban foglalkoztat. Kérdő pillantással fordulok felé, várok valami magyarázatra. 

- Ismerted Anyát? - kérdezek rá végül, mikor már nem tudok tovább várni arra, hogy Rosa szólaljon meg. A házvezetőnő tekintetét a képen legelteti, mintha szeme előtt visszajátszana minden olyan pillanatot, - emléket, ami Anyához köti. 

- Nem sokkal azelőtt kezdtem el Apádnak dolgozni, hogy ők találkoztak - válaszol a nő, arcára halvány mosoly kúszik. Ahogy befejezi a mondatot, automatikusan ugrik fel bennem a kérdés, vajon készen állok-e arra, hogy többet is megtudjak a kapcsolatukról, annál, mint amivel Anya igyekezett kielégíteni a kíváncsiságomat. Amikor kezdtem megérteni a dolgokat, kíváncsi voltam, nálunk miért nem úgy van, mint mindenki másnál. Anyuka, Apuka, gyerek. Mi csak ketten voltunk Anyával, s erre akárhányszor rákérdeztem, mosolyogva annyit válaszolt, hogy majd ha nagyobb leszek, elmeséli. Erre azonban már nem került sor. Bár, jobban belegondolva kerülhetett volna, hisz jó pár évem volt, hogy rákérdezzek erre, mégsem tettem. A dolgok megváltoztak bennem, idővel elmúlt a kíváncsiságom, helyette minimális utálat bújt meg bennem, a gondolat, hogy elhagyott minket rosszul esett, ugyanakkor dühvel töltött el. Idővel nem érdekelt, miért döntött úgy, hogy nem marad velünk, csak az lebegett a szemem előtt, hogy így döntött. Az oka nem számított. 

- Szerették egymást? - csúszik ki a számon a kérdés, talán kissé meggondolatlanul. Szemmel láthatóan Rosat is meglepi a kérdés, ettől függetlenül nem sokat gondolkodik, szinte azonnal válaszra nyitja a száját.
- Igen, nagyon - válaszol, mire az eddig bent tartott levegőt kiengedem. Na, nem mintha ettől az információtól bármi megváltozna, ez nem változtat azon a tényen, hogy Jason annak idején elhagyott minket, nyilván nem számolt azzal, hogy egyszer egy háztartásban kell majd élnie velem, így biztos nem érdekelte annak a következményei, hogy nem vesz részt az életemben. 

- Anya soha nem mesélt róla - mondom halkan, arcomra fájdalmas mosoly húzódik. - Amikor kisebb voltam, még kérdezősködtem róla, de Anya mindig burkolt válaszokat adott, mintha próbálta volna megvédeni attól, hogy rossz kép alakuljon ki bennem, arról, hogy milyen is Jason valójában - mondom egyenesen Rosara nézve. 

- Még egy éves sem voltál, mikor úgy döntöttek, külön folytatják. Sokat veszekedtek, leginkább apád munkája miatt - magyarázza Rosa, miközben én visszateszem a képet az éjjeliszekrényre. 

- Milyen meglepő - nevetek fel keserűen, nemlegesen megrázom a fejem. 

- Anyukád megmondta neki, hogy ha veletek akar maradni, fel kell hagynia azzal, amit csinál. Választania kellett köztetek, és a munkája között, de... 

- Nincs de! - szakítom félbe az épp mesélő Rosat - A munkáját választotta. Innentől pedig már ismerem a történetet - mondom, hangomban némi fájdalom cseng, ám ekkor éles dudaszó ugraszt meg mindkettőnket. A faliórára pillantva megállapítom, hogy fél hat múlt három perccel, így hamar mindketten a földszint felé indulunk. 

- Majd valamikor jövünk - mosolygok rá Rosara, aki miközben én felveszem a kabátomat kinyitja az ajtót. 

- Legyél türelmes - köti lelkemre mielőtt még elhagynám a házat. Bólintok, majd hallgatva cipőm sarkának kopogását sétálok le a veranda lépcsőjén. A ház előtt két autó áll, az egyikből épp most száll ki valaki, a másikban úgy látom két ember ül. A vezetőülésben Jason, az anyósülésben ülőt nem ismerem. Azonban akivel épp egyszerre érünk az autóhoz, azt igen. Harry bárgyú vigyorral az arcán üdvözöl, arra sem méltatom, hogy fél percnél tovább nézzek rá, ez alatt a fél perc alatt azonban magamban be kell látnom, hogy jól áll neki az öltöny. 

- Csak utánad - szólal meg rekedtes hangján, miközben kinyitja nekem a hátsóülés ajtaját. Megforgatom a szemem, köszönet nélkül ülök be Jason mögé, aki miután Harry is beült és bekötöttük magunkat gázt ad. 

Az étterem elegáns, - talán túlságosan - majdnem minden asztalnál ülnek, mégis mikor mi megérkeztünk, és Jason a recepciós pulthoz lépett, már kísért is minket egy korombéli pincér srác az egyik legjobb asztalhoz. Ez az oka annak, hogy lassan már húsz perce ülünk egy eldugottabb asztalnál, a körülöttünk lévők duruzsolásából keveset hallani, ez minket sem zavar a kommunikálásban. Jobban mondva; őket nem zavarja. A titokzatos férfi, mint kiderült Ryan, huszonkét éves, nagyon úgy tűnik, hogy valamilyen szinten ő is Jason alkalmazottja, de korántsem lehet annyira benne a dolgokban, mint például Harry. Sötét haja gondosan van felzselézve, arcán borosta pihen, és azt hiszem nem túlzás, hogy minden nő az étteremben elalélt, mikor Ő belépett ide. Mi tagadás, lenne mivel hencegnie, maga komolyságával azonban még vonzóbbá varázsolja a kisugárzását. 

- Ne bámuld már ennyire feltűnően - suttogja Harry, egyértelműen azért, hogy valamiért belém köthessen. 

- Foglalkozz már a saját dolgoddal - súgom vissza, arcomra gúnyos mosolyt varázsolok, mire a mellettem ülő srác féloldalas mosolyra húzza ajkait. A vak is látná, mennyire élvezi ezt a helyzetet, de ez rólam nem mondható el. A puszta jelenlététől fel tudnék robbanni, azt hittem a mai pofon után amennyire teheti el fog kerülni, bár jobban belegondolva erre igen kevés volt az esély. 

- És te, Juliett? - hallok meg egy jellegzetes hangot, mire Harryről Ryan felé viszem a tekintetem. - Dolgozol, vagy még tanulsz? - kérdezi, miközben nagyot kortyol ásványvizéből. 

- Tanulok, de jelenleg most az is szünetel - válaszolok, szalvétámat kissé idegesen gyűrögetem. 

- Hogyhogy? - kérdez rá, mire én Jasonre nézek. A szájában lévő falatot lassan rágja meg, közben le sem veszi a szemét Ryanről. 

- Nem rég költözött ide, még szokja a környezetet - érkezik a válasz, helyettem Jason válaszol. Ryan felé fordul, majd vissza felém, nyilván nem érti, miért nem én válaszoltam a kérdésére. 

- Igen, így van - motyogom, pillantásomat a tányéromra viszem. 

- Ettől függetlenül Juliettet nem kell félteni, elég nagyot tud ütni ha arról van szó - száll be a beszélgetésbe Harry is, ajkaim elválnak, kerek szemekkel nézek rá. Hangjából kihallani, mennyire gúnnyal teli az, amit mond, mégis ezt csak én veszem. hisz én tudom, mire gondol. 

- Miről beszélsz? - kérdez rá Jason, miközben szemeit kissé összeszűkítve fordul Harry felé. Harry csak megrántja a vállát, nem törődvén Jason felé intézett pillantásaival. 

- Igen, elég talpraesettnek lettem nevelve - válaszolok, egyre jobban szorítom a villát a kezemben. Válaszom inkább csak Harrynek szól, mégis ő az egyetlen az asztalnál, akinek a pillantását nem érzem magamon. Ennek ellenére arcán mosoly pihen, villájával unottan piszkálja tányérja tartalmát. 

- Elnézést, ki kell mennem a mosdóba - kérek elnézést, villámat majdnem csak dobva teszem le, táskámat felkapva a szék hátuljáról indulok el a mosdók felé. Megesküdnék rá, hogy nem a mai pofon volt az utolsó, amit én valaha Harrynek adtam, ha így folytatja hamar eljön a második ideje. Sejtelmem sincs, miért viselkedik így velem, miért nem néz egyszerűen levegőnek? Sokkal egyszerűbb lenne, nem kellene csipkelődős megjegyzéseken gondolkodnia, egyszerűen átnézne rajtam, mintha itt se lennék. A mosdó ajtaját kilököm magam előtt, a mosdókagylóhoz sétálok, a fölé helyezett tükörben megnézem magam. Rosszabb is lehetne. Tarkómra egy kis hideg vizet fröcskölök, majd táskámat megigazítva indulok el kifelé. A mosdóból kilépve azonban akadályba ütközök. Az előttem álló férfi alak torlaszként magasodik fölém, lezserül a falnak dőlve áll, féloldalas mosollyal az arcán néz le rám.