Juliett Wahlberg
 |
| Losing Your Memory |
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az életem egyik mélypontját élem át most, akármennyire nem szokásom sajnáltatni magam, illetve súlyosabbnak beállítani a dolgokat, mint amilyen súlyosak alapból, ezt mégis kénytelen vagyok belátni.
A mai napom is olyan, mint a többi. Mintha egy kisfilmet indítanék el újra és újra, melynek főszereplője - jelen esetben én - minden alkalommal szüntelenül ugyanazt csinálja.
- Délutánra meg kell lennie.. - üti meg a fülem egy beszélgetésfoszlány, mely hallatán kissé meglepődök. Mivel az elmúlt pár napban talán háromszor hallottan Jason hangját - és akkor is épp kiabált valakivel telefonon - furcsa nyugodt, normális hangerőn hallani mély hangszínét, nem beszélve arról a furcsának nevezhető újdonságról, hogy itthon van. - Egy óra múlva legyél ott, ahol megbeszéltük - zárja le a beszélgetést, épp mikor lelép a lépcső utolsó fokáról. Fel sem tűnt, hogy a házban tartózkodik, talán mert ha itthon van is olyan, mintha nem lenne, hála a rengeteg munkának, amire állandóan hivatkozik.
- Hát te? Hogyhogy itt vagy? - szegezi nekem a kérdést, amit hallva szemöldököm az egekbe szökik.
- Hol máshol lehetnék? - válaszolok kedvetlenül, kérdéssel a kérdésére. Bár, az arcát nem látom, eltudom képzelni milyen semleges arckifejezéssel néz most rám, mint akit cseppet sem érdekel mi történik velem a mindennapokban, csupán kivételesen figyelmes akar lenni.
- Egy óra múlva találkozom az egyik alkalmazottammal, de hamar lerendezzük. Ha gondolod, utána elmehetnénk sétálni. Megmutatom a várost - javaslatára döbbenten reagálok, csak most tűnik fel, hogy időközben helyet foglalt az egyik kanapé mellett pihenő fotelben. Ezerrel forognak az agykerekeim, gondolkodok, vajon hogy kéne lereagálnom ezt a felvetését. Csábít a gondolat, hogy végre kimozdulhatok a négy fal közül, ugyanakkor az, hogy megismerjen Jason igazi énjét, minimálisan ugyan, de félelemmel tölt el. Ha most végignézek rajta, nem azt látom, akit akkor, mikor van nálunk valaki. Teljesen normálisan, hétköznapian néz ki, nem mint akkor, mikor épp munkába igyekszik, esetleg onnan jön.
- Rendben van - egyezek bele végül, egy halvány mosoly megejtése mellett. Bár, a mosolyt nem viszonozza, már az is épp elég, hogy ajkait összepréselve bólint egyet. Nem igazán tudom elképzelni azt, ahogy mosolyog, nem tűnik olyannak, akinek a mindennapi elfoglaltsága mosollyal az arcán mászkálni mindenfelé.
- Akkor, találkozzunk mondjuk fél ötkor a sarkon. Majd ott felveszlek - jelenti ki, majd válaszra nem várva áll fel a kanapéról, és indul el az előszoba felé. Még hallom, ahogy motoszkál kint, pár perccel később pedig a bejárati ajtó hangos csapódása adja tudtomra, hogy ismét ketten maradtunk Rosaval.
- Akkor, találkozzunk mondjuk fél ötkor a sarkon. Majd ott felveszlek - jelenti ki, majd válaszra nem várva áll fel a kanapéról, és indul el az előszoba felé. Még hallom, ahogy motoszkál kint, pár perccel később pedig a bejárati ajtó hangos csapódása adja tudtomra, hogy ismét ketten maradtunk Rosaval.
Néhány percig még mozdulatlanul ülök a kanapén, próbálom felfogni az imént történteket, miszerint tényleg felajánlotta, hogy körbevezet. Valójában magam sem tudom, mi ösztönözte erre, talán megelégelte, hogy a tulajdon lányával olyan viszonya van, mint egy idegennel, akivel csupán azért viselik el egymást, mert muszáj. Ez részben igaz, hisz tény, hogyha nem lenne muszáj, én sem lennék itt, ennek ellenére azonban igyekszem nem ellenszenvesnek, elutasítónak mutatkozni.
- A fülem űzött velem csúf tréfát, vagy te az előbb tényleg apáddal beszélgettél? - lép be a nappaliba Rosa, arcán amolyan "én megmondtam" mosollyal.
- Az, hogy beszélgettünk, az túlzás - reagálok, mire Rosa homlokát ráncolva rám pillant. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, azon kívül, hogy a meglepettség szemmel láthatóan kiült rá, bár annak okát nem tudom. Végül a nő csupán elmosolyodik, nem mond semmit ezzel abszolút összezavarva engem. Miután megigazított pár olyan dolgot a nappaliban, aminek egyébként semmi baja nem volt elhagyja a helyiséget. Fújtatva engedem ki az eddig bent tartott levegőt, még jobban belesüllyedek a kanapé puha anyagába, majd a tévé lenémított képernyőjére meredek, gondolataim az alig másfél óra múlva esedékes séta körül keringenek, melyet még most sem tudok hova tenni. Félek, hisz eddig egyszer sem tapasztal ilyesfajta érdeklődést Jasontől, és mint minden másfajta újdonságtól; ettől is tartok egy kicsit. Csak nem lesz olyan rémes. Sétálunk, megmutat pár olyan dolgot a városban, ami minden városban megtalálható, és remélhetőleg eltudjuk kerülni a munkájával kapcsolatos témákat, noha kétlem, hogy Ő annyira szívesen beszélne erről, legfőképpen velem. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha megtudnék barátkozni azzal amit csinál, még úgysem, hogy pontosan nem tudom, mivel foglalkozik, csak annyit tudok, hogy nem épp egy mintapolgárhoz illő a munkássága, és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy távol akarjam magam tartani tőle.
A sétát megelőző egy órát a tévé előtt töltöm, bár egyáltalán nem érdekel amit adnak, megnyugtat, hogy nincs teljes csönd körülöttem, mivel ezúttal Rosa ténykedésének halk moraja sem veri fel a házat. "Nagy bevásárlás" felkiáltással körülbelül háromnegyed órája elhagyta a házat, és abból kiindulva, hogy mekkora reklámszatyrokat vitt magával, biztos, hogy komolyan gondolta, mikor azt mondta nagy bevásárlás. Négy óra után pár perccel kikapcsolom a tévét, és a szobámba felsétálva választok ki magamnak egy sima fekete farmert és szürke pulóvert, amit az egyik nagyon jó fiúbarátomtól koboztam el, még otthonról. Bár szegény nem volt tisztában azzal, hogy ezt a pulcsit valószínűleg sosem kapja vissza, nem gondolkodtam azon, hogy magammal hozzam-e, mikor pakolásra került a sor. Lófarokba fogott hajamat kiengedem, de különösebben nem csinálok semmit a fejemen lévő sörénnyel, a nyirkos idő így is úgy is hazavágná, bármit csinálnák vele, így hagyom, hogy hullámosan vállamra omoljon. Miután belebújok az egyik tornacipőmbe és felveszem a kabátomat kilépek az ajtón, a Rosától kapott kulccsal bezárok, majd a kulcsot a zsebembe dugva lépkedek le a veranda lépcsőjén. Kapucnimat a fejembe húzom, az időjárás rémes. Az égből valami szitál, fogalmam sincs, hogy a köd, esetleg az eső szemerkél, mindenesetre bosszant, hogy a szél egyfolytában az arcomba fújja. A vártnál korábban odaérek a megbeszélt helyre, így már fél öt előtt pár perccel azon kapom magam, hogy a sarkon lévő füves terület mellett szobrozok, mint akinek nincs jobb dolga. Nem aggódok, nem idegeskedek. Korán érkeztem, ezért birkatürelemmel várakozok, miközben kapucnim alól kémlelve mérem fel a környezetet. Az időjárás ellenére viszonylag sokan vannak az utcán, többségük ugyan kocsival, de megesik, hogy egy-egy sétáló illető kapja el a figyelmem.
A percek telnek, ezzel együtt pedig a türelmem is kezd tovaszállni. Sokadszorra veszem elő a telefonom, hogy megnézhessem rajta az időt, de minden alkalommal megbánom, hisz ahogy eddig is, a készülék most is könyörtelenül, adja tudtomra a pontos időt, ami most egész pontosan öt óra három perc. Mély levegőt veszek, telefonomat visszacsúsztatom a kabátzsebembe, majd gyors léptekkel indulok el hazafelé, magamban azért imádkozom, hogy Jason ne most jelenjen meg. Szeretném elkerülni a konfliktust, ám magamat ismerve nem bírnám szó nélkül hagyni, hogy több, mint fél órát vártam rá. Persze, előfordul, hogy változik a terv vagy közbejön valami, de ilyenkor - ott ahonnan én jövök - szokás jelezni a másiknak, hogy ne ácsorogjon a megbeszélt helyen, mint valami hülye, ne várjon feleslegesen. Az ajtót - talán a kelleténél hangosabban - vágom be magam mögött, cipőmet lerúgom, majd szó nélkül a lépcső felé indulok.
- Jesszusom - kapok a mellkasomhoz, mikor a lépcsőn felérve, a lépcsőfordulóban majdnem csak Rosanak ütközök. A házvezetőnő szemmel láthatóan nem ijedt meg annyira, mint én, homlokát ráncolva néz rám, nyilván nem érti, hova sietek ennyire, vagy egyáltalán mit keresek itthon.
- Ez meglehetősen gyors séta volt - jegyzi meg, ezzel ismét eszembe juttatva a valódi okát annak, amiért ilyen sietősen vettem be a kanyart, és ami miatt a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
- Igen, meglehetősen az volt - hangom csöpög a szarkazmustól, feldúltan viharzok el a megilletődött Rosa mellett, nem várok arra, hogy megkérdezze mi történt, biztos vagyok benne, hogy lesz még némi visszhangja, így minden magyarázat nélkül megyek be a szobámba és vágom be magam mögött az ajtót.
Az igazat megvallva, magam sem tudom mit képzeltem, mikor arra gondoltam, hogy a "remek találkánkat" követően kapok majd valami magyarázatot arra, miért is alakult így az a délután, de jobban belegondolva nem lepődtem meg, mikor a napok elteltével még mindig magyarázat nélkül maradtam. Két nap híján egy hete, hogy megbeszéltük azt a bizonyos sétát, de azóta sem beszéltem Jasonnel. Meg sem próbálta megmagyarázni, ami valamilyen titokzatos oknál kifolyólag meg sem lepett. Egyszerűen úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, míg én minden alkalmat próbálok kerülni, mikor esetleg össze kell futnom vele. Tudom, hogy nem fogom tudni életem végéig elkerülni, de amíg nem muszáj, addig nem szeretnék összefutni vele, csupán egy újabb konfliktus elkerülése végett. Az alapján, amit tudok róla egy igen erős személyiség, ami rólam is elmondható, talán ez az egyetlen közös tulajdonságunk.. így minden bizonnyal nem lenne jó vége, ha összeszólalkoznánk, már csak a ház csendje és békéje szempontjából. Most amolyan, senki nem beszél senkivel felállás van. Persze, Rosa kivétel, hisz ahogy eddig is, Ő az egyetlen, akihez még tudok szólni, és akinek tulajdonképpen köszönhetem, hogy még nem fordultam teljesen magamba.
Ma kivételesen nem esik az eső, de az idő ennek ellenére is ramaty, a köd egész nap ráereszti komor leplét a városra, a szél erőteljesen tépi a fákat, a hőmérő higanyszála alig üti meg a tíz fokot. Az egész ház csöndes, Jason valamikor hajnalban mehetett el, mivel ma elég korán keltem, de már akkor sem volt semmi jele annak, hogy itthon lenne, Rosa pedig mára szabadnapot vett ki, hatalmas lelkiismeret furdalások közepette, miszerint "Mi lesz velem egész nap egyedül?" Miután megnyugtattam, hogy önellátó vagyok, szóval egy napra egész nyugodtan egyedül hagyhat, már kissé nyugodtabbnak tűnt, de mindentől függetlenül megmosolyogtatott a nő aggodalma.
Talán fél kettő körül járhat az idő, a kanapén elterülve fekszem, kezemben egy könyvet tartok az egyik kedvenc írómtól, és élvezem a csöndes egyedüllétet. Na, nem mintha mostanában nem jutna ki belőle sok, most valamiért mégis más. Ma, mikor a bőröndöm egy eldugott zsebében megtaláltam ezt a könyvet egy igazi felüdülés volt, többször nekiálltam már, hogy megkeresem, de eddig semmire nem jutottam. Ez az egyetlen romantikus regény, amit hajlandó voltam elolvasni, ez azonban az első pár oldalával megfogott, képtelen voltam csak egyszer elolvasni, így már a sokadik olvasás után, lassan oda vissza fújom a könyv tartalmát, de ez legkevésbé sem zavar.
Az őrjítő hanggal megáldott csengő kiragad a könyv által körém varázsolt képzeletbeli világból, bosszúsan teszem le a könyvet fejjel lefelé a kanapéra, majd csattogok el a bejárati ajtóig, amit gondolkodás nélkül tárok ki. Az ajtóban álló férfi eddig valószínűleg háttal állhatott az ajtónak, a hang hallatára azonban felém fordul, arcát megpillantva azonnal beugrik, hogy láttam már valahol, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok.
- Segíthetek? - kérdezem, próbálok kedves stílust magamra ölteni. A velem szemben álló, göndör hajú srác végignéz rajtam, semmi jelét nem adja annak, hogy esetleg ő rájött, látott-e már valaha, és az milyen szituációban volt, de ez nem kimondottan zavar, sőt.
- Jasont keresem - válaszol, rekedtes hangja mélyen cseng. Milyen meglepő. Megjelenése alapján nem is arra számítottam, hogy Rosahoz jött.
- Miért csengettél? Bejöhettél volna szó nélkül is, mint legutóbb - csipkelődőm, mikor rájövök, honnan voltak olyan ismerősök, azok a göndör fürtök. Arcáról süt az értetlenség, legalább fél percig, amikor is ajkai elválnak, furcsa ugyanakkor kissé lenéző mosoly jelenik meg szája sarkában.
- A serpenyős csaj - jegyzi meg, talán csak magának, hogy biztosítsa magában, tényleg tud hová tenni. A becenév hallatán szemöldököm az egekbe szökik, mély levegőt kell vennem, hogy ne szóljak vissza.
- Jason nincs itthon. Majd biztos felhív - hadarom, és már csuknám is be az ajtót, ha egy láb meg nem állítana ebben.
- Szerintem megoldható, hogy bent várjam meg - néz rám, azzal az imént is arcán viselt mosollyal. Ajkaimat összepréselem, mérhetetlen önkontroll kell, hogy ne vágjam képen, ezzel letörölve a mosolyt a képéről, ehelyett azonban szó nélkül szélesre nyitom az ajtót, jelezve, hogy jöjjön beljebb.
Ahogy átlépi a küszöböt, mintha haza ért volna, otthonosan mozog a házban, szembetűnő, hogy többször is járt már itt. A nappaliba megy, gondolkodás nélkül indul meg az egyik bőrfotel felé, ám mielőtt leülne a kanapén pihenő könyvemet veszi szemügyre, kezébe véve kezdi felmérni, valószínűnek tartom, hogy a tartalmát futja át a szemével.
- Ilyeneket olvasol? - fintorodik el, amit látva azonnal kiszedem a kezéből a könyvet. Az agyvizem egyre csak felforr, tudom, hogyha elszakad a cérna, akkor gondolkodás nélkül képen törlöm, ami ugyancsak nem lenne jó ötlet, így inkább kivéve kezéből a könyvet csapom össze azt, mintha az a szegény könyv, bármiről is tehetne.
- Kíváncsi lennék, te vajon milyen könyveket olvasol - szólok vissza, bár hamar belátom, hogy ez inkább tűnik mérgelődésnek, mint kötekedésnek.
- Van nekem jobb dolgom is annál, hogy könyveket olvassak - válaszol, miközben felállva a fotelből a kandallóra kirakott képeket kezdi nézegetni. Mindegyik Jason van, néhányon társasággal, néhányon egyedül egy-egy alkalommal.
- Ki gondolta volna - motyogom. Tényleg nem tűnik olyan típusnak, akinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás, bár nem is igazán tudnám elképzelni hozzá.
- Az olvasás az olyanoknak való, mint Te - fordul felém, léptei egyre közelebb hozzák hozzám. - Anyuci kicsi lány - suttogja, már egész közel állva hozzám. Az imént említett cérna ebben a pillanatban szakad el; sosem tűrtem, ha valaki a szájára vette Anyát, de azok után, ami történt, ez a védelmező ösztön kiélesedett, akkor is ugrok, ha nem kellene, ez most is így történik. Kezemet meglendítem, így az pár másodperccel később égő, piros nyomot hagyva maga után csattan Harry karakteres arcán. A levegő megfagy, mindketten megilletődünk, és én Harry pillantásából rájövök, hogy most léptem át nála egy bizonyos határt, amit talán nem lett volna szabad.
- A fülem űzött velem csúf tréfát, vagy te az előbb tényleg apáddal beszélgettél? - lép be a nappaliba Rosa, arcán amolyan "én megmondtam" mosollyal.
- Az, hogy beszélgettünk, az túlzás - reagálok, mire Rosa homlokát ráncolva rám pillant. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, azon kívül, hogy a meglepettség szemmel láthatóan kiült rá, bár annak okát nem tudom. Végül a nő csupán elmosolyodik, nem mond semmit ezzel abszolút összezavarva engem. Miután megigazított pár olyan dolgot a nappaliban, aminek egyébként semmi baja nem volt elhagyja a helyiséget. Fújtatva engedem ki az eddig bent tartott levegőt, még jobban belesüllyedek a kanapé puha anyagába, majd a tévé lenémított képernyőjére meredek, gondolataim az alig másfél óra múlva esedékes séta körül keringenek, melyet még most sem tudok hova tenni. Félek, hisz eddig egyszer sem tapasztal ilyesfajta érdeklődést Jasontől, és mint minden másfajta újdonságtól; ettől is tartok egy kicsit. Csak nem lesz olyan rémes. Sétálunk, megmutat pár olyan dolgot a városban, ami minden városban megtalálható, és remélhetőleg eltudjuk kerülni a munkájával kapcsolatos témákat, noha kétlem, hogy Ő annyira szívesen beszélne erről, legfőképpen velem. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha megtudnék barátkozni azzal amit csinál, még úgysem, hogy pontosan nem tudom, mivel foglalkozik, csak annyit tudok, hogy nem épp egy mintapolgárhoz illő a munkássága, és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy távol akarjam magam tartani tőle.
A sétát megelőző egy órát a tévé előtt töltöm, bár egyáltalán nem érdekel amit adnak, megnyugtat, hogy nincs teljes csönd körülöttem, mivel ezúttal Rosa ténykedésének halk moraja sem veri fel a házat. "Nagy bevásárlás" felkiáltással körülbelül háromnegyed órája elhagyta a házat, és abból kiindulva, hogy mekkora reklámszatyrokat vitt magával, biztos, hogy komolyan gondolta, mikor azt mondta nagy bevásárlás. Négy óra után pár perccel kikapcsolom a tévét, és a szobámba felsétálva választok ki magamnak egy sima fekete farmert és szürke pulóvert, amit az egyik nagyon jó fiúbarátomtól koboztam el, még otthonról. Bár szegény nem volt tisztában azzal, hogy ezt a pulcsit valószínűleg sosem kapja vissza, nem gondolkodtam azon, hogy magammal hozzam-e, mikor pakolásra került a sor. Lófarokba fogott hajamat kiengedem, de különösebben nem csinálok semmit a fejemen lévő sörénnyel, a nyirkos idő így is úgy is hazavágná, bármit csinálnák vele, így hagyom, hogy hullámosan vállamra omoljon. Miután belebújok az egyik tornacipőmbe és felveszem a kabátomat kilépek az ajtón, a Rosától kapott kulccsal bezárok, majd a kulcsot a zsebembe dugva lépkedek le a veranda lépcsőjén. Kapucnimat a fejembe húzom, az időjárás rémes. Az égből valami szitál, fogalmam sincs, hogy a köd, esetleg az eső szemerkél, mindenesetre bosszant, hogy a szél egyfolytában az arcomba fújja. A vártnál korábban odaérek a megbeszélt helyre, így már fél öt előtt pár perccel azon kapom magam, hogy a sarkon lévő füves terület mellett szobrozok, mint akinek nincs jobb dolga. Nem aggódok, nem idegeskedek. Korán érkeztem, ezért birkatürelemmel várakozok, miközben kapucnim alól kémlelve mérem fel a környezetet. Az időjárás ellenére viszonylag sokan vannak az utcán, többségük ugyan kocsival, de megesik, hogy egy-egy sétáló illető kapja el a figyelmem.
A percek telnek, ezzel együtt pedig a türelmem is kezd tovaszállni. Sokadszorra veszem elő a telefonom, hogy megnézhessem rajta az időt, de minden alkalommal megbánom, hisz ahogy eddig is, a készülék most is könyörtelenül, adja tudtomra a pontos időt, ami most egész pontosan öt óra három perc. Mély levegőt veszek, telefonomat visszacsúsztatom a kabátzsebembe, majd gyors léptekkel indulok el hazafelé, magamban azért imádkozom, hogy Jason ne most jelenjen meg. Szeretném elkerülni a konfliktust, ám magamat ismerve nem bírnám szó nélkül hagyni, hogy több, mint fél órát vártam rá. Persze, előfordul, hogy változik a terv vagy közbejön valami, de ilyenkor - ott ahonnan én jövök - szokás jelezni a másiknak, hogy ne ácsorogjon a megbeszélt helyen, mint valami hülye, ne várjon feleslegesen. Az ajtót - talán a kelleténél hangosabban - vágom be magam mögött, cipőmet lerúgom, majd szó nélkül a lépcső felé indulok.
- Jesszusom - kapok a mellkasomhoz, mikor a lépcsőn felérve, a lépcsőfordulóban majdnem csak Rosanak ütközök. A házvezetőnő szemmel láthatóan nem ijedt meg annyira, mint én, homlokát ráncolva néz rám, nyilván nem érti, hova sietek ennyire, vagy egyáltalán mit keresek itthon.
- Ez meglehetősen gyors séta volt - jegyzi meg, ezzel ismét eszembe juttatva a valódi okát annak, amiért ilyen sietősen vettem be a kanyart, és ami miatt a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
- Igen, meglehetősen az volt - hangom csöpög a szarkazmustól, feldúltan viharzok el a megilletődött Rosa mellett, nem várok arra, hogy megkérdezze mi történt, biztos vagyok benne, hogy lesz még némi visszhangja, így minden magyarázat nélkül megyek be a szobámba és vágom be magam mögött az ajtót.
Az igazat megvallva, magam sem tudom mit képzeltem, mikor arra gondoltam, hogy a "remek találkánkat" követően kapok majd valami magyarázatot arra, miért is alakult így az a délután, de jobban belegondolva nem lepődtem meg, mikor a napok elteltével még mindig magyarázat nélkül maradtam. Két nap híján egy hete, hogy megbeszéltük azt a bizonyos sétát, de azóta sem beszéltem Jasonnel. Meg sem próbálta megmagyarázni, ami valamilyen titokzatos oknál kifolyólag meg sem lepett. Egyszerűen úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, míg én minden alkalmat próbálok kerülni, mikor esetleg össze kell futnom vele. Tudom, hogy nem fogom tudni életem végéig elkerülni, de amíg nem muszáj, addig nem szeretnék összefutni vele, csupán egy újabb konfliktus elkerülése végett. Az alapján, amit tudok róla egy igen erős személyiség, ami rólam is elmondható, talán ez az egyetlen közös tulajdonságunk.. így minden bizonnyal nem lenne jó vége, ha összeszólalkoznánk, már csak a ház csendje és békéje szempontjából. Most amolyan, senki nem beszél senkivel felállás van. Persze, Rosa kivétel, hisz ahogy eddig is, Ő az egyetlen, akihez még tudok szólni, és akinek tulajdonképpen köszönhetem, hogy még nem fordultam teljesen magamba.
Ma kivételesen nem esik az eső, de az idő ennek ellenére is ramaty, a köd egész nap ráereszti komor leplét a városra, a szél erőteljesen tépi a fákat, a hőmérő higanyszála alig üti meg a tíz fokot. Az egész ház csöndes, Jason valamikor hajnalban mehetett el, mivel ma elég korán keltem, de már akkor sem volt semmi jele annak, hogy itthon lenne, Rosa pedig mára szabadnapot vett ki, hatalmas lelkiismeret furdalások közepette, miszerint "Mi lesz velem egész nap egyedül?" Miután megnyugtattam, hogy önellátó vagyok, szóval egy napra egész nyugodtan egyedül hagyhat, már kissé nyugodtabbnak tűnt, de mindentől függetlenül megmosolyogtatott a nő aggodalma.
Talán fél kettő körül járhat az idő, a kanapén elterülve fekszem, kezemben egy könyvet tartok az egyik kedvenc írómtól, és élvezem a csöndes egyedüllétet. Na, nem mintha mostanában nem jutna ki belőle sok, most valamiért mégis más. Ma, mikor a bőröndöm egy eldugott zsebében megtaláltam ezt a könyvet egy igazi felüdülés volt, többször nekiálltam már, hogy megkeresem, de eddig semmire nem jutottam. Ez az egyetlen romantikus regény, amit hajlandó voltam elolvasni, ez azonban az első pár oldalával megfogott, képtelen voltam csak egyszer elolvasni, így már a sokadik olvasás után, lassan oda vissza fújom a könyv tartalmát, de ez legkevésbé sem zavar.
Az őrjítő hanggal megáldott csengő kiragad a könyv által körém varázsolt képzeletbeli világból, bosszúsan teszem le a könyvet fejjel lefelé a kanapéra, majd csattogok el a bejárati ajtóig, amit gondolkodás nélkül tárok ki. Az ajtóban álló férfi eddig valószínűleg háttal állhatott az ajtónak, a hang hallatára azonban felém fordul, arcát megpillantva azonnal beugrik, hogy láttam már valahol, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok.
- Segíthetek? - kérdezem, próbálok kedves stílust magamra ölteni. A velem szemben álló, göndör hajú srác végignéz rajtam, semmi jelét nem adja annak, hogy esetleg ő rájött, látott-e már valaha, és az milyen szituációban volt, de ez nem kimondottan zavar, sőt.
- Jasont keresem - válaszol, rekedtes hangja mélyen cseng. Milyen meglepő. Megjelenése alapján nem is arra számítottam, hogy Rosahoz jött.
- Miért csengettél? Bejöhettél volna szó nélkül is, mint legutóbb - csipkelődőm, mikor rájövök, honnan voltak olyan ismerősök, azok a göndör fürtök. Arcáról süt az értetlenség, legalább fél percig, amikor is ajkai elválnak, furcsa ugyanakkor kissé lenéző mosoly jelenik meg szája sarkában.
- A serpenyős csaj - jegyzi meg, talán csak magának, hogy biztosítsa magában, tényleg tud hová tenni. A becenév hallatán szemöldököm az egekbe szökik, mély levegőt kell vennem, hogy ne szóljak vissza.
- Jason nincs itthon. Majd biztos felhív - hadarom, és már csuknám is be az ajtót, ha egy láb meg nem állítana ebben.
- Szerintem megoldható, hogy bent várjam meg - néz rám, azzal az imént is arcán viselt mosollyal. Ajkaimat összepréselem, mérhetetlen önkontroll kell, hogy ne vágjam képen, ezzel letörölve a mosolyt a képéről, ehelyett azonban szó nélkül szélesre nyitom az ajtót, jelezve, hogy jöjjön beljebb.
Ahogy átlépi a küszöböt, mintha haza ért volna, otthonosan mozog a házban, szembetűnő, hogy többször is járt már itt. A nappaliba megy, gondolkodás nélkül indul meg az egyik bőrfotel felé, ám mielőtt leülne a kanapén pihenő könyvemet veszi szemügyre, kezébe véve kezdi felmérni, valószínűnek tartom, hogy a tartalmát futja át a szemével.
- Ilyeneket olvasol? - fintorodik el, amit látva azonnal kiszedem a kezéből a könyvet. Az agyvizem egyre csak felforr, tudom, hogyha elszakad a cérna, akkor gondolkodás nélkül képen törlöm, ami ugyancsak nem lenne jó ötlet, így inkább kivéve kezéből a könyvet csapom össze azt, mintha az a szegény könyv, bármiről is tehetne.
- Kíváncsi lennék, te vajon milyen könyveket olvasol - szólok vissza, bár hamar belátom, hogy ez inkább tűnik mérgelődésnek, mint kötekedésnek.
- Van nekem jobb dolgom is annál, hogy könyveket olvassak - válaszol, miközben felállva a fotelből a kandallóra kirakott képeket kezdi nézegetni. Mindegyik Jason van, néhányon társasággal, néhányon egyedül egy-egy alkalommal.
- Ki gondolta volna - motyogom. Tényleg nem tűnik olyan típusnak, akinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás, bár nem is igazán tudnám elképzelni hozzá.
- Az olvasás az olyanoknak való, mint Te - fordul felém, léptei egyre közelebb hozzák hozzám. - Anyuci kicsi lány - suttogja, már egész közel állva hozzám. Az imént említett cérna ebben a pillanatban szakad el; sosem tűrtem, ha valaki a szájára vette Anyát, de azok után, ami történt, ez a védelmező ösztön kiélesedett, akkor is ugrok, ha nem kellene, ez most is így történik. Kezemet meglendítem, így az pár másodperccel később égő, piros nyomot hagyva maga után csattan Harry karakteres arcán. A levegő megfagy, mindketten megilletődünk, és én Harry pillantásából rájövök, hogy most léptem át nála egy bizonyos határt, amit talán nem lett volna szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése