 |
| Youth |
HARRY STYLES
Zsebre dugom a kezem, miközben sunyin oldalra pillantok a mellettem sétálóra. Borostás arcán felhőtlen jókedv lapul. Nem figyel rám, csak a parkoló autómat figyeli, amihez egyre inkább közeledünk. Még mindig nem szimpatikus a fiú, de kétlem, hogy van választási lehetőségem, így muszáj lesz megbarátkoznunk. Fejemet oldalra fordítva hátranézek az egekig magasodó házra, aminek ajtaja épp akkor csapódik be mögöttünk. Megmosolyogtat a gondolat, hogy az a naiv kislány odabent biztos megpukkad a gondolattól, hogy még ilyenkor sem hagyom nyugton őt. Tisztán megmaradnak a képek az arcáról, mikor számára meghökkentő dolgokat mondok. Gyerekes szemében ilyenkor egy világ törik össze.
Zsebemből előkapva a kocsi kulcsot azonnal nyitom is azt. Ryan már-már túlságosan is rutinosan nyitja kocsim anyósülés felőli oldalát. Követem őt a járműbe és miután becsatoltuk magunkat elindítom az autót. Szerencsémre Ryan nem ígérkezik nagy beszélgetőpartnernek, így elmélyülhetek gondolataim menetében. De hamar rá kell döbbennem, hogy nem vihetem haza magammal a mellettem ülőt.
- És téged hol tegyelek le? – kérdem miközben rákanyarodok arra az útra, ami egyenesen a város szívébe visz. Ryan pár másodpercig csak gondolkozik. Kinéz az ablakon, mintha abból több mindent megállapíthatna, majd visszafordul a szélvédő felé.
- Tudod hol van a Kültéri? – szegezi nekem a kérdést, mire én kissé összezavarodom. Elég régóta élek már itt, de még sosem kértek tőle a „kültérihez” fuvart. Fejemben egy csomó lehetőség ugrik be, de elnézve a mellettem ülőt, a legvalószínűbbet mondom.
- A mozi? – kérdezek vissza, remélve, hogy jóra gondolok. Ryan biccent egyet felém sem nézve. Megvonom a vállam, majd szépen lassan lenyomom a féket, hisz „szerencsénkre” pirosat kapunk az első kereszteződésben. – Akkor jó, ha ott leraklak?
- Nekem megfelel. – válaszol egyhangúan. Az eddigi felhőtlen kedve eltűnt, most csupán fáradtság és kedvetlenség mutatkozik meg férfias arcán. Kissé furcsának találom ezeket a hangulatingadozásait, de ez persze betehető annak, hogy még kora reggel van. Bólogatok miközben ujjaimmal türelmetlenül dobolok a kormányon. Csak a lámpát nézem, ami vörösen izzva adja a tudtomra, hogy még nem most van az ideje, hogy elinduljak. Az a kis idő, míg ott álltunk iszonyú soknak tűnt Ryan mellett. Kellemetlen volt egy kocsiban ülni vele, bár nem vétett ellenem semmit. Nagyot sóhajtok mikor végre zöldre vált a jelzőlámpa ezzel az erővel én el is indulhatok.
Lassan gurulok a kültéri mozi bejárata elé. Senki nincs odabent, így könnyen leparkolok. Szinte alig, hogy megállok Ryan már nyújtja is kezét, hogy megköszönje az utat és , hogy végül elköszönjön. Az ajtót gyorsan nyitja, majd csukja is. Gondolom neki sem épp egy leány álom volt az utazás, bár alig 10 percet töltöttünk egy légtérben. Még figyelem, ahogy kezeit lezserül zsebre rakja, majd elindul a mozi melletti kis sikátor felé. Többet nem is foglalkozok vele, újra beizzítom a motort és elhajtok.
Két összeölelkező férfi áll egy zöldellő udvarban. Arcukról felismerhetők, le sem tagadhatnák, hogy testvérek. A jobb oldali kezét zsebre rakva tartja, ő az idősebbik. A fiatalabbik hatalmas vigyorral a kamerába bámul. Rettentő előnytelen kép, mégis sötétbarna – szinte már bordós – keretben áll a polc légközepén. A mellette lévő könyvek eltörpülnek, mind csak szótár vagy esetleg egy két atlasz. Nem is gondolná az ember, hogy ennyiféle térkép létezik a világon. A polc alatt egy lapos fekete Tv bújik meg szokásosan kikapcsolt állapotban. A Tv mellett két oldalról két-két szekrény álldogál árván, félig kinyílt ajtókkal. Csak pár ruha díszeleg bennük, szó szerint, azok a ruhák már azóta ugyanúgy ott állnak mióta viselőjük berakta oda őket. A falak halvány vajszínben pompáznak néhol kisebb beázott foltokkal. A szoba közepén a dohányzó asztalon több csikk is szétszórva hever, a hamutálban már el sem férne. Igazán igénytelen egy helyiség, de mit is várunk egy igazán olcsó második emeleti albérlettől?
A szoba közepén, a dohányzóasztal melletti kanapén fekszem én, mint eme uradalom főfővezére. Unottan lapozgatom át újból a kártyapaklimat, mint ahogy azt mindig is szoktam. Néha elkapok egy bizonyos lapot és megforgatom ujjaim között. Köztudott, hogy remek kártyajátékos vagyok, de szinte alig van olyan alkalmam, mikor kamatoztatni tudom tudásom. Nincsenek ismerőseim, főleg nem olyanok akikkel kártyázhatnék. Tulajdonképpen Jasonön kívül nincs senkim. Ez elég szomorú tény, de nekem igazából nem kell társaság ahhoz, hogy normálisan élhessek - már ha ezt nevezhetjük normális életnek. A kártyalapokat sorra kihajtogatom az előttem lévő üveg dohányzó asztalra, majd egy egyszerű trükkel az összest felszedem onnan. Néha magam is elámulok tudásomon, de nem hiába, hisz volt kitől tanulnom, még évekkel ezelőtt, mikor még minden más volt.
Ez a nap úgy eltelt mintha nem is lett volna. Ritka alkalmak egyike, mikor itthon tartózkodom, ez érződik az áporodott elhasznált levegőből is – ki tudja mikor volt utoljára szellőztetve. Visszatekintve a napomra és az ezalatt elvégzett teendőimre; aludtam, néha benéztem az üres hűtőbe, hogy hátha találok valami rágcsálni valót, de szinte azonnal rájöttem, hogy hülyeségeket gondolok, hisz sosem szoktam itthon enni. A Tv-t idegenként kapcsolgattam. Csatornák újabb és újabb meglepetésként bukkantak fel előttem, de rá kellett jönnöm; a Tv csak butít.
A mai nap folyamán már sokadjára hajtom a fejem álomra, de ezúttal nem sokáig hagyhatom, hogy az álmok felülkerekedjenek rajtam, mert telefonom éles csengése megugraszt. Felkapom a fejem. Sokat kell pislognom, hogy látásom tisztábbá váljon és felfedezhessem a dohányzóasztalra fejjel lefelé fordított mobilt. Gondolkozás nélkül felkapom a telefont. Nem szoktam foglalkozni a hívások kezdeményezőjének nevével, így is nagyon jól tudom, hogy Jason hív.
- Igen? – teszem fel végül a kérdést, mint mindig, mikor ő hív. Hangom kissé rekedt, még a szokásosnál is mélyebb. Felülök a kanapén és beletúrok hajamba. Álmosan várom a választ a másik oldalról, ami nem igen akar megérkezni. – Haló? – szólok bele újból a készülékbe.
- Harry! – nehézkesen nyögi ki száján a nevemet. – Gyere értem, kérlek…. most! – parancsoló hangja megijeszt, de tudom, hogy most nem szabad hibáznom.
- Hova? – törlöm meg a szemem, majd felpattanok az ülő garnitúráról. Zsebemben tapogatózni kezdek, míg meg nem találom slusszkulcsomat. Míg Jason lediktálja a címet, amit szintén elég nyögve nyelősen mondd, én kirohanok a házból, egészen korom fekete autómig, ami most az éjszakai homályban eléggé megbújik. Miután elmondta az elérhetőséget, mást nem is mondott, csak kinyomta. Idegesen nyeltem egyet, majd be is ugrottam a járműbe. Nem késlekedtem, azonnal gázt adtam és indultam a megadott címre.
Belassítok, ahogy bekanyarodok a megadott utcába. Utcai lámpa csak itt-ott fellelhető, alig látni ilyen sötétben, még a csillagok sem fénylenek olyan erősen, a sok fekete felhő eltakarja őket. Hunyorognom kell, mikor ahhoz a bizonyos házhoz érek, amit Jason mondott. Hirtelen pár méterrel előrébb, egy autónak nekitámaszkodva egy férfi alakot pillantok meg. Kezében egy izzó cigaretta szál, amit azonnal el is dob, ahogy felém néz. Megdermedve figyelem, ahogy elindul a még brummogó jármű felé. Tudom, hogy ő az mégis pulzusom kicsit megugrik, mikor kinyitja az anyósülés felőli ajtót. Beül mellém, de arcát kevésbé látom. Haja kócosan omlik homlokára, kabátja igénytelenül pihen rajta. Miután megbizonyosodik helyzetéről, felsóhajt és hátrahajtja fejét. Akkor látom meg felszakadt alsó ajkát, amiből a kibuggyanó vér álláig csurog. Kezeit erősen végig húzza combján. Remegve simítja hátra haját. Felém sem néz. Félő, hogy arcának másik oldala csak még csúnyábban virít. Piszkos, véres foltok ékesítik egész alkatát.
- Indíts, Harry! – parancsolja, mire én ellenkezés nélkül gázt adok.
Nem merek megszólalni. Nyilván egy újabb ügy rosszabbul sült el, mint kellett volna. Jason lassú mozdulattal nyúl az autó műszerfalához, ahol bekapcsolja a rádiót. Hirtelen egy lassú dal járja át az egész kocsit, mindennek olyan őszi hangulata lesz. Pillanatok alatt el is felejtem, hogy Jasonnek talán valami komolyabb baja is van ezeknél a külső sebeknél. Az eddigi feszült hangulat eltűnik.
Miután leparkolok a házuk előtt, a mellettem ülő nagyot sóhajt. Leállítom a motort és felé fordulok.
- Mi történt? – kérdem kissé idegesebben mint gondoltam. Nehéz látni egy olyan férfit, aki eddigi hitem szerint megrendíthetetlenül erős volt. Lehunyja szemeit, kezét a kilincsre helyezi.
- Bekísérnél kérlek? – kérdi választ nem adva az én kérdésemre. Azonnal kipattanok a helyemről és átfutva az autó másik oldalára, nagy nehezen kiszedem főnökömet a kocsimból, aki még gyengébbnek tűnik, mint mikor ott állt és szívta azt a cigarettát. Karját átdobom a vállam felett, erősen tartom magamhoz. Minden lépésnél érzem, hogy egyre inkább elengedi magát. Egyre gyorsabb léptekkel megyek, hogy minél hamarabb az ajtóhoz érjünk.
Jason másik kezével farmer zsebébe nyúl és előveszi zörgő kulcsait. A zárba helyezi az egyiket, majd kattan az ajtó. Kinyitom magunk előtt a bejáratot és már rutinosan indulok el a nappali irányába, mert tudom, hogy most esély sem lenne arra, hogy felmenjen a lépcsőn a hálószobájába. Főnököm mellkasát fogva felszisszen mikor óvatosan leültetem az egyik kanapéra.
Mindketten megrezdülünk, mikor felgyullad mögöttünk a villany és Juliett fáradt, értetlen arca bámul vissza ránk. Elég ijesztő ahogy megjelenik a semmiből.
- Hát ti? – kérdi megilletődve. Összevont szemöldökkel pislogok rá, majd Jasonre aki mit sem foglalkozik vele és inkább eldől az ágyon. – Te jó ég, mi van itt? – lép közelebb mikor meglátja Apja szenvedő képét. Juliett leguggol az ágy elé és eltűri a kócos tincseket a férfi arcából, aki nagyokat sóhajtva dönti el fejét, hogy a lány ne láthassa. Belegondolva egyre jobban haszontalannak érzem magam, hogy nem tudok illetve nem tettem semmit már akkor mikor beszállt az autómba, pedig láttam, hogy milyen állapotban van. – Mi történt?! – kérdi idegesen Juliett, aki oldalra fogja a haját és miután felállt gyors léptekkel a konyhába fut, hogy egy pohár vizet hozzon Jasonnek.
- Nem tudom… - válaszolok, bár ezzel nem túl sokat segítek. A lány fejét fogva próbálja itatni apját, majd egy ronggyal száját törölgetve itatja fel a vért. – Rendbe jön? – félénken nézek végig a férfin, aki most úgy remeg mint egy nyárfa levél.
- Na mi van, mégis csak törődsz valakivel?! – mar vissza Juliett aki szúrós pillantásokat vetve rám meggyilkol szemeivel. Nyelek egyet, majd közelebb sétálok. A lány idegesen túr hajába. Még soha nem láttam ennyire feldúltnak – nem mintha olyan sok oldalát láttam volna eddig -, szemeiben talán még pár könnycsepp is megcsillant.
- Segítsek valamiben? – végig simítok hátán, mire ő felém csapja arcát, szőkés barna haja kezemre tekeredik. Állkapcsa megfeszül, vissza kell nyelnie azt a szitok áradatot ami már a torkában felgyülemlett.
- Jobb lesz, ha most azonnal elmész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése