14. Fejezet - Nem volt választásom

Juliett Wahlberg

Nothing Really Matters

– Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – érkezik a kérdés, pont mielőtt rávághatnám Harryre a bejárati ajtót. Lendületesen fordulok felé, meglep, mennyire közel áll hozzám, ez mégsem változtat azon, mennyire nem szeretném itt látni. Mennyire nem szeretném, hogy a közelembe legyen. 

– Mit gondolsz, viccnek szántam? – szegezem neki a kérdést, korántsem kedves hangsúlyban. Állkapcsomat megfeszítve nézek végig rajta, bár kétlem, hogy ő tehet a történtekről, mégis őt okolom. Talán, mert mást nem tudok, vagy mert egyébként sem szívlelem túlzottan és most épp kapóra jön ez az egész, hogy újabb okot találjak rá, miért nem kedvelem. 

– Gondolkodj már egy kicsit – nevet fel cinikusan. – Mit gondolsz boldogulsz majd egyedül, ha rosszabbul lesz? – kérdezi kissé felháborodottan, miközben idegesen a bent fekvő Jason irányába mutat a kezével. Már megszokásból ellenkeznék, azonban még mielőtt megtenném ráharapok a nyelvemre. Elnézve a vállam fölött vetek egy pillantást a nappali irányába, az állólámpa halovány fénye enyhén megvilágítja a nappalit, az egész helyiséget Jason halk szuszogása tölti meg. Ha csak magamra gondolnék, gondolkodás nélkül elküldeném Harryt, azonban most Jasont kell előtérbe helyeznem, hiszen bármennyire rossz a kapcsolatunk, mégis az apám. 

Nem tudom, hogy az áldott jó szívem az oka, vagy esetleg a minimális félelmem, hogy ilyen helyzetben egyedül maradjak Jasonnel, mindenesetre alig tíz perccel később már farkasszemet nézve Harryvel ülünk a nappaliban. Mivel elég határozottan a lelkére kötöttem, hogy nem kívánok társalogni vele szerencsére nem is próbálkozik ilyen jellegű dologgal. Vagy a telefonját nyomkodja, vagy sétálgat a nappaliban, vagy egyszerűen néz ki a fejéből, a ház jelentéktelen pontjait vizsgálgatja. 

– Abbahagynád? – kérdezem halkan, utalva a parkettán való kopogásra, amit talán úgy csinál, már lassan tíz perce, hogy észre sem veszi. Arcán egy grimasz suhan át, miközben helyezkedni kezd; hátát a falnak támasztja, kezeit térdén támasztja meg. 

– Miért költöztél ide? – kérdezi, annak ellenére, hogy megállapodtunk. Tisztában vagyok vele, hogy legkevésbé sem érdekli ideköltözésem oka, egyszerűen jobb időtöltésnek találja a kérdezősködést, mint azt, hogy csak bámuljon ki a fejéből. 

– Arról volt szó, hogy nem beszélgetünk – bököm ki anélkül, hogy ránéznék. Feleslegesnek érzem belevetni magunkat bármilyen témába, hiszen tudom, hogy pár óra múlva ugyanolyan ellenszenvesek leszünk egymással, mint eddig. 
– De mégis.. Az alapján amit eddig láttam, nem úgy tűnik, hogy annyira rajongsz azért, hogy itt legyél. Akkor miért jöttél ide? – faggatózik tovább. Rá pillantok, arcáról és szemeiből egyaránt süt a kíváncsiság, ezek szerint Jason ilyen részletekbe nem avatta be. Nem tudom, azért, mert őt sem különösebben foglalkoztatja, vagy esetleg azért, mert nem akarja az alkalmazottai orrára kötni a magánéletét, de bármelyikről is legyen szó, a lényegen nem változtat. 
– Nem volt választásom. Nem dönthettem el, hogy ide jövök-e, vagy sem – válaszolom, talán kicsit hevesebben, mint azt kellett volna. 
– Miért? 
Érthető a kíváncsisága, fordított esetben valószínűleg az én oldalamat is bökné, azonban úgy gondolom, én tudnám, hogy hol a határ. 
– Mert az élet nem kívánságműsor, Harry – válaszolom végül, a velem szemben ülő fiúra nézve. Állkapcsa megfeszül, várom az újabb kérdést, ám ezúttal nem érkezik semmilyen reakció. 
– Egyébként, mindig van választásod. A te döntésed, hogy a könnyebb, vagy a nehezebb utat választod – veti oda arcán hanyag mosollyal, cinikusan. 
– Ne általánosíts – motyogom orrom alatt, ujjaimat kezdem tördelni. A téma, amibe szépen lassan belemerülünk, számomra nem kívánatos, éppen ezért próbálom minél hatásosabban elkerülni. 
– Ezt hogy érted? 
– Nem volt választásom – hangsúlyozom ki a nem szócskát – Szerinted ha lett volna, akkor most itt lennék? – szegezem neki a kérdést, ami úgy tűnik elgondolkodtatja, hiszen nem érkezik se megjegyzés, se más kérdés, az ittlétemmel kapcsolatban. Mély levegőt veszek, zaklatott lettem ettől az egésztől, így fejemet a fotel háttámlájára döntve kezdem el bámulni a mennyezetet. Nem szeretnék beszélgetni vele, nem csak erről, semmi másról sem. Nem azért maradt itt, hogy kitárgyaljuk az élettörténetünket, így jobb, ha a feltételemet – miszerint nem elegyedünk beszélgetésbe – tiszteletben tartva, nem kérdezősködik többet.

Egy, talán két óra is eltelik eseménytelenül. A pilláim ólomsúlyúak, már többször kaptam azon magam, hogy elbóbiskoltam, de végül mindig felriadtam. Harry az utolsó kijelentésem óta szótlanul ül a falnak dőlve, nagyon úgy tűnik, hogy kellőn jóllakatta kíváncsiságát. 
– Miért vagy itt? 
Vagy mégsem? Azt hiszem, túl naiv vagyok, hogy azt hittem, kihúzhatom az együtt töltött idő hátralévő részét beszélgetés nélkül. 
– Már elmondtam – válaszolok nemtörődöm hangsúlyban, felé sem pillantok. 
– Azt mondtad el, hogy nem volt választásod, de azt nem mondtad el, mi volt az oka annak, hogy ide kellett jönnöd. A valódi oka – magyarázza, rekedt hangja keresztülvibrál a nappalin. 
Sóhajtok. Szívesen emlékeztetném arra, mit ígért meg mikor beleegyeztem, hogy itt maradhasson, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy ez az apró részlet ki ment a fejéből. 
– Nem akarok beszélni róla – mondom meg az őszinte okát annak, miért nem válaszolok a kérdéseire. Még mindig nem nézek Harryre, mégis érzem magamon a tekintetét. 
– Nem gondolod, hogy... – Harry nem tudja befejezni, a kanapén eddig halkan szuszogó Jason köhögése belé folytja a szót. Egyik kezét mellkasára tapasztva kezd el köhögni, másik kezével ügyetlenül segíti fel magát ülőhelyzetbe. Gondolkodás nélkül ugrok oda mellé, Harry is éberebbé válik, ahogy közelebb jőve segít Jasonnek megtartania magát. 
– Hozzak valamit? – kérdezem, mire Jason csak megrázza a fejét. Úgy tűnik lassan megnyugszik, kimerülten dől hátra a kanapén. 
– Hogy vagy? – kérdezi Harry, amit hallva azonnal eszembe jut a kijelentése, miszerint ő senkivel nem törődik. Tekintetem akaratomon kívül is megakad rajta, bármennyire próbálja takarni; igenis érdekli mi van Jasonnel. 
– Megmaradok – válaszol a kanapén ülő, mire mindketten fellélegzünk. Kissé nyugodtabban ülök vissza a fotelbe, törökülésbe tornázom magam. miközben figyelem, ahogy Harry helyet foglal a velem szembeni fotelben. 
– Hé, hová mész? – kapom fel a fejem, mikor arra leszek figyelmes, hogy Jason mintha mi sem történt volna áll fel a kanapéról. Jason értetlenül mered rám, homlokán tucatszámra jelennek meg a ráncok. 
– Jól vagyok, Juliett – mondja, kitérve a korrekt válaszadás elől. – De egyébként, az emeletre. A kanapé nem túl kényelmes – mondja nemes egyszerűséggel, majd reakcióra nem várva indul el az emelet felé. – Kösz, mindenért – szól még vissza a lépcsőfordulóból. Hangján tisztán hallani, mennyire nincs hozzászokva ahhoz, hogy bárkitől is bocsánatot kérjen, ettől függetlenül igyekszem már ezt is értékelni. 
– Azt hiszem, most már mehetek – szólal meg Harry, ezzel kirángatva gondolataimból. 
Bólintok, miközben felállok a fotelből, s követem őt az előszobába. Nézem, ahogy leemeli kabátját a fogasról, ahogy felveszi azt, és ahogy talán már megszokásból vet magára egy kósza pillantást a falra aggatott tükörben. 
– Tudod, mondhatod, hogy senkivel nem törődsz, de a tetteid másról árulkodnak – mondom, még mielőtt végiggondolnám, mit ejtek ki a számon. Nem akartam szóvá tenni neki ezt a megfigyelésemet, mégsem tudtam megállni szó nélkül a Jason iránti aggodalmát, ami szemmel láthatóvá vált az imént. Harry ajkaira féloldalas mosoly húzódik, miközben kezével kabátja zsebében kutakodik, egészen míg ki nem veszi onnan a kocsikulcsát.  
– Te ezt nem értheted. 
– Akkor segíts megérteni – mondom. Szeretném megérteni, miért más Jason, mint mindenki más. Mit jelent ő Harrynek, azon kívül, hogy a főnöke? 
– Nem törődök senkivel, mert nem vagyok rá képes. Képtelen vagyok rá, és már nem is akarok foglalkozni senkivel. Jobb így – állkapcsát megfeszítve néz végig rajtam – De Jason más. Mindent neki köszönhetek – teszi hozzá. Reakcióra nem várva, majdnem csak feltépi a bejárati ajtót, nyilvánvalóan nem szeret erről beszélni, most legalább tudja, milyen volt nekem, mikor ideérkezésem okát feszegette. 
– Hogy érted, hogy nem vagy rá képes? – lépek utána, Harry már a veranda lépcsőjéről fordul vissza. 
– Ha valaki úgy éli az életét, mint én, akkor idővel megtanulja, hogy jobb, ha nem törődik senkivel.