16. Fejezet - Több, mint tizenhat évig

Juliett Wahlberg

I Was Wrong

Néma csöndben állok a fürdőszobában, miközben hallgatom az eső monoton kopogását a tetőn, s farkasszemet nézek saját tükörképemmel. Frissen mosott hajam fedetlen vállamra omlik, a belőle csöpögő víz a földre, esetleg a mosdóba esik.
Megnyugtat, ugyanakkor valamilyen szinten meg is ijeszt az a csend, ami körülvesz, tekintettel arra, hogy egyedül vagyok a házban, azt hiszem sokkal aggasztóbb lenne, ha bármilyen zajt is hallanék.
Jason - bármilyen meglepő - nincs itthon, Rosa pedig lebetegedett, és mivel nem szeretne minket is megfertőzni, már tegnap óta nélkülöznünk kell.
Mély levegőt veszek, kiegyenesedek, majd miután megigazítom a magam köré tekert törölközőt, elhagyom a fürdőszobát. Lassú léptekkel sétálok el a szobámig, ahová belépve - mint mindig - furcsa érzés költözik belém, akármennyi időt tölthetek itt, azt hiszem soha nem fogom magam teljesen otthon érezni. Itt minden olyan idegen. 

Miután megtörlöm magam és felöltözök, a nappaliba sétálok, tekintettel arra, hogy egyedül vagyok, sokkal nyugodtabbnak érzem magam a nappaliban, mint egyedül fent a szobámba. A tévé távirányítóját a kezembe véve huppanok le a kanapéra, unottan kezdek kapcsolgatni a csatornák között, miközben szüntelen azon gondolkodok, mit kezdhetnék magammal. Senkit és semmit nem ismerek itt, még ha lenne hova kimozdulnom sem tudnék kivel, arról nem beszélve, hogy ma délelőtt az utolsó magammal hozott könyvemet is kivégeztem, így még olvasnom sincs mit. Naiv gondolat, hogy esetleg Jason szobájában találok valami olyan olvasni valót, ami az én érdeklődésemet is felkelti, így azt a lehetőséget is hamar elvetettem, hogy nála körbenézzek. 

Ajkaimat összepréselem, mikor eszembe jut az, amit Rosa mondott egyik nap. Elmondása szerint, csupán pár percre innen van a körzeti könyvtár, ami viszonylag nagy. Azonnal az órára pillantok, meglepetten veszem tudomásul, hogy még csak pár perccel múlt négy óra, talán a kint uralkodó sötétnek köszönhető, hogy azt hittem, már hét óra is elmúlt. Pillanatok leforgása alatt döntök úgy, hogy megnézem magamnak azt a könyvtárat, pár perc alatt magamra kapok egy farmert, egy pulóvert és a tornacipőmet, majd belebújok a dzsekimbe, magamhoz veszem a ház kulcsait, és kilépek a bejárati ajtón. Miután a fejembe húzom a kapucnimat lelépkedek a veranda lépcsőin, s bár ötletem sincs merre induljak, elindulok. Csekély ismereteimet tekintve a várossal kapcsolatban, nemigen tudom mi merre van, de hála az út mellett elhelyezett tábláknak, körülbelül húsz perc bolyongás után már meg is pillantom a könyvtár hatalmas épületének fehérre meszelt falait. Hozzá teszem, kényelmesen sétálva az út a háztól a könyvtárig körülbelül tíz percet venne igénybe, de jelen pillanatban még annak is örülök, hogy nem tévedtem el, nemhogy annak, hogy csupán húsz percet vett igénybe az út. 

Lassan lököm ki magam előtt a dupla üvegajtó egyik felét, ahogy belépek, s az ajtó becsukódik mögöttem leveszem fejemről a kapucnimat, kerek szemekkel nézek körbe a hatalmas épületben. Meg kell hagyni, nem számítottam rá, hogy Rosa a "viszonylag nagy" alatt erre gondol. Plafonig érő polcok, mindegyik teljesen fel van töltve könyvekkel. A sarokban egy nagy asztal áll, körülötte legalább nyolc székkel, mellette több kisebb asztal, egy, esetleg két székkel mellette. Közvetlen velem szemben egy pult kapott helyet, mögötte egy középkorú nő ül, szeme előtt olvasószemüveg, nagyon úgy tűnik, hogy teljesen el van merülve a papírjaiban. Tőle jobbra egy ajtó nyílik, úgy látom számítógépek vannak bent. 

– Segíthetek, kedves? – szól felém a nő, amitől egy pillanatra megilletődök. Megrázom magam, bizonytalanul lépkedek el a pultig, ahol a kedvesen felém mosolygó nőre nézek. 
– Én csak.. – makogok. Nemigen tudom, errefelé hogy működnek a dolgok, bár kétlem, hogy annyira más lenne, mint nálunk. 
– Beszeretnél regisztrálni – fejezi be helyettem, mire megkönnyebbülten bólintok. Nagy kő esett le a szívemről, hogy magamat megszégyenítve nem nekem kell elmakogni mit szeretnék, sokkal könnyebb így. A be regisztrálás nagyjából öt percet vesz igénybe, közbe a könyvtáros nő burkoltan érdeklődik afelől, honnan jöttem, és mi hozott ide. Szűkszavúan válaszolok minden kérdésre, ám nagyon úgy tűnik, hogy ez a cserfes könyvtárost nem tántorítja el, egészen amíg be nem fejezi a regisztrációt kérdezősködik, majd miután a kezembe nyom egy kártyát, amivel innentől könyveket kölcsönözhetek, utamra enged.
Kabátomat a sarokba állított fogasra akasztom, ujjaimat szorongatva indulok el a sorok között, idő közben felmérem azokat, akik szintén itt tartózkodnak. Nincsenek sokan, épp elegen ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül. Pár perccel később már zavartan harapdálom ajkaimat, maximum tíz perce vagyok itt, egy sort jártam végig, és máris annyi könyv van ami felkeltette az érdeklődésemet, hogy képtelen lennék választani. Végül egy krimi mellett döntök, ami valamiért kísértetiesen hasonlít az én történetemre. Ez eleinte eltántorított attól, hogy olvasni kezdjem a könyvet, de egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Haladtam tovább, de akármilyen könyvet fogtam a kezembe, mindig az az ominózus kötet jutott eszembe. Ez az oka, hogy most azzal a kezemben sétálok a könyvtároshoz, bár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy el szeretnék olvasni egy olyan történetet, ami tartalma alapján kiköpött olyan, mint az enyém. Éppen elég volt egyszer átélni. 
– Sikerült választani? 
A könyvtáros nő hangjára megugrok, zavartan pislogok először rá, majd a kezemben tartott könyvre. 
– Igen – válaszolok végül, a pulthoz sétálok, majd lerakom rá a könyvet. 
– Jó választás. Igazán megható könyv – mondja a nő, miután megnézte melyik könyvre esett a választásom. Egy halvány mosoly fut át az arcomon, miközben figyelem, ahogy beírja a könyv sorozatszámát a számítógépbe. 
– Köszönöm a segítséget – mondom búcsúzóul, mikor a nő a kezembe nyomja a könyvet. 
– Bármikor, kedves – mosolyog. Visszamosolygok, majd hátat fordítva a pultnak indulok el kifelé. Ahogy kilépek a hatalmas épületből a fejemre húzom a kapucnimat, telefonomat előhalászva állapítom meg, hogy szépen elszállt az idő, már több mint másfél órája eljöttem a házból. Az eső jobban rákezdett, könyvemet a táskámba mélyesztem, kezeimet zsebre dugom. Kicsit sietősebben teszem meg az utat hazafelé, mint idefelé tettem, most már tudom, merre rövidebb, így alig tíz perc séta után azon kapom magam, hogy belépek a kapun.
Az ablakokon fény szűrődik ki, a ház előtt két kocsi áll, az egyik biztosan Jason tulajdona, meglepő, hogy ilyen korán itthon van. Hangosan dobogok fel a veranda lépcsőjén, jelezve ezzel érkezésem, hátha valami olyan beszélgetést folytatnak, amit nem kellene hallanom. Ezzel a cselekedetemmel őket is, és magamat is megkímélem a kellemetlen helyzettől, nem szeretnék bármi olyat hallani, ami esetleg újabb kételyeket kelthet bennem. 
Könnyedén nyomom le a kilincset, még be sem érek, máris Jason alakja tűnik fel előtte, arcán látszik, hogy forr a dühtől. Lazán rúgom le a cipőmet, nem tulajdonítok nagy figyelmet heves mozdulatainak, nem ez az első, hogy valaki ennyire ki hozta a sodrából. 
– Elmondanád, mégis hol a francba voltál? – kérdezi, kezével az ajtófélfának dőlve akadályozza meg, hogy elmenjek mellette. 
– Tessék? – lepődök meg. Váratlanul ér, hogy ennyire kiakadt attól, hogy nem voltam itt, általában egyáltalán nem foglalkozik azzal, merre járkálok, bár meg kell hagyni, eddig nemigen volt rá példa, hogy bárhová elmentem. 
– Jól hallottad – mondja, egyenesen a szemembe nézve. 
– Azt hiszem, nem tartozom neked magyarázattal – mondom élesen. Rezzenéstelenül veszem fel vele a szemkontaktust, próbálok elkövetkeztetni attól, hogy a szememet tőle örököltem, s hogy látom szemem sarkából az egyik fotelben üldögélő Ryant. 
– Juliett. Hol voltál? – ismétli meg a kérdését. 
Szemöldökömet ráncolva nézek fel rá, egyáltalán nem érzek késztetést rá, hogy elmondjam neki merre voltam, felesleges úgy tennie, mintha tényleg érdekelné. 
– Dolgom volt – válaszolok végül, talán túlságosan is nemtörődöm hangnembe, ami szemmel láthatóan nem tetszik a felém tornyosuló férfinak. Állkapcsa megfeszül, szemei kissé összeszűkülnek. – Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, hogy mi van velem. Több, mint tizenhat évig nem érdekelt, nem várok csodát – teszem hozzá halkan. Magam sem gondolom végig azt, amit épp kiejtek a számon, azonnal meg is bánom. Jason arca megenyhül, testtartása azonban még így is merev marad.
Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét csusszanok át a keze alatt, szó nélkül, szigorúan magam elé nézve indulok el a lépcső felé. 
– Ryan! Megyünk! – szólal meg Jason, amint a lábam az első lépcsőfokot érinti. Az illetékes szó nélkül indul el a bejárat felé, anélkül, hogy bármit mondanának hagyják el a házat. Az ajtó nagy hanggal csapódik be, mély levegőt veszek, miközben megállok a lépcső felénél, s hátamat a falnak döntve csúszok le, egészen míg meg nem érzem magam alatt a fa simára csiszolt felületét. 
Megbántottam. 
A vak is látná, hogy ez rosszul esett neki, nem számított ilyen jellegű megnyilvánulásra, akármennyire van vele tisztában, hogy nem a szívem csücske. Rosszul érzem magam, tény, hogy dühös voltam, de nem szánt szándékkal bántottam meg. 
Nem tudom, hány percig ülök a lépcsőn, de a csengő éles hangja egyik pillanatról a másikra ragad ki gondolataim világából. Kezeimmel térdeimen megtámaszkodva nyomom fel magam, sietős léptekkel megyek el az ajtóig, senkivel nincs kedvem társalogni, így jobbnak látom hamar túlesni rajta. 
Hála annak, hogy Jason heves távozása közepette nem zárta be az ajtót, könnyedén tárom ki azt, a nekem háttal álló személy azonnal megfordul. 
– Hát te?! – Harry hatalmas szemekkel pislog rám, mintha meglepné, hogy itt lát. 
– Tudtommal itt lakok – válaszolok, kezeimet mellkasom előtt összefonva nézek végig az ajtó előtt álló fiún. Fekete pólót, sötét farmert, tornacipőt, és egy dzsekit visel, ami korántsem tűnik olyan vastagnak, mint ami ilyen időben kellene. A kocsija a ház előtt áll, valószínűleg ez az oka annak, hogy a szakadó eső nem áztatta el őt is. 
– Már egy órája téged keres mindenki – mondja, kissé úgy hallatszik, mintha felháborodottság csengene szavaiban, na nem mintha kötelező lenne neki engem keresgélni. 
– Nem kell bejelentenem, ha elmegyek valahová – mondom döbbenten, egyenesen Harry villámokat szóró, zöld szemeibe nézve. 
– Aggódott érted. 
– Tudok vigyázni magamra – mondom rezzenéstelen arccal, várva egy újabb cinikus megjegyzésre. 
– Te tényleg nem érted – motyogja Harry, nekem hátat fordítva ejti ki a szavakat a száján. Gyors léptekkel szalad le a veranda lépcsőjén, gondolkodás nélkül futok utána, bár fogalmam sincs még, hogy miért. 
– Mit nem értek, Harry? 
Kérdésemmel valószínűleg meglepem, eltelik pár másodperc mielőtt visszafordulna felém, nem gondolta, hogy hallottam a motyogását. Az eső gyorsan áztatja át a hajamat, a ruháimat, s a szél sunyin fúj be pulóverem alá, miközben várom, hogy Harry mondjon valamit. 
– Hogy mibe csöppentél bele azzal, hogy ilyen hirtelen megjelentél itt – mondja végül, vészesen közel hajolva hozzám. Tudom, hogy nem kell olyantól tartanom, hogy esetleg bármi helytelent tesz, mégis azon kapom magam, hogy visszafojtott lélegzettel várom, mi fog történni ezután. Normális helyzetben talán reagálnék arra, amit mondott, elmondanám neki, hogy mennyire nem rajtam múlt, hogy idejövök-e vagy sem, és hogy megnyugodjon, legalább annyira nem akarok itt lenni, mint ahogy ők sem akarják, hogy itt legyek. 
Ehelyett azonban csak állok, hatalmasak pillázva nézek fel a fölém magasodó fiúra, aki állkapcsát megfeszítve néz le, nála jóval kisebb termetemre. 
– Két éves voltam, mikor elment. Tizenhat évig nem adta jelét az aggodalmának. Ne akarja nekem senki megmagyarázni, hogy most hirtelen aggódni kezdett értem – válaszolok, bár tudom, hogy ezzel újabb lavinát indíthatok el. 
– Szerinted nem gondolt rád minden nap?! Nem jutott eszébe minden nap, hogy vajon mi lehet veletek?! Hogy mi lehet veled.. – hirtelen elhallgat, az esőtől teljesen elázott hajába túr, majd ismét felém fordul – Aggódtunk érted. 
Akaratlanul üti meg a fülemet a különbség aközött, ahogy most mondta, s aközött, ahogy még az ajtóban állva. Talán semmit nem jelent, tényleg elhittem neki, mikor azt mondta, senkivel nem törődik. Azonban erre már nem tudok rákérdezni, nekem hátat fordítva, szapora léptekkel hagy itt egyedül, a kocsijába bepattanva hajt el, s hagy engem egyedül a szakadó esőben.