 |
| Run |
Hatalmas dühvel húzom ki magam előtt a kávézó ajtaját. Több döbbent szem pislog rám, de végül érdektelenséggel fordulnak vissza a maguk kis világába, két szempárt kivéve. Fujtatok egyet, majd a pult felé pillantok ahol a felszolgáló lány kíváncsian várja, hogy mi is lenne a rendelésem. Megrázom a fejem, ennyivel le is rendezem a rendelést, majd ott hagyva a lányt elindulok a kávézó egyik legmesszebb lévő boxához. Fehér kissé megkopott tornacsukám talpa csak úgy csattog a sötétbarna padlózaton. Mikor a célom előtti asztalhoz érek a háttámlájánál megragadva húzok a saját társaságomhoz egy széket, amit gondosan fordítva rakok le, hogy lovagló ülésbe huppanva rá tudjak könyökölni a vas támlára.
- Igazán szólhatott volna valaki, hogy otthon van. – adok hangot dühömnek, mire főnököm a szájához emeli a rendelt kávéját.
- Képzeld, otthon van. – jelenti ki Ryan nemes egyszerűséggel és nyugodtsággal. Arcomra akaratlanul is gúnyos mosoly csúszik.
- Képzeld, bekaphatod a fa…- sajnos a fejemben keringő szitokáradatot nem mondhattam el, Jason egy határozott csapással az asztalra vág amitől az előbb lerakott csésze és a benne lévő tartalom megremeg.
- Fejezzétek be! – hangja majdnem csak elcsuklik. Mostanság nincs a legjobb passzban, talán Juliett az oka vagy maga ez a helyzet, hogy aggódnunk kell minden miatt. Hirtelen megenyhül a szívem, rájövök hiába kezdeményeznék vitát Ryannel, a fő problémáink nem fognak megoldódni. A főnökömmel szemben ülő nagyot sóhajt, majd az asztalra könyököl, mintha egy ötlete támadna. Jason a fiúra szegezi figyelmét, de az végül meghátrálva dől vissza a helyére. Ujjaimat tördelve óvatosan pillantok hajam mögül körünk legidősebb személyére. Állkapcsa megfeszül ahogy csészéjének száján többször végig húzza az ujját. Agyamon többször is átfut ezernyi ötlet azzal kapcsolatban, hogy mégis mit is kéne csinálnunk, de végül mindig eszembe jut egy kis buktató, Juliett. – Tennünk kell valamit… - tanakodik Jason ezúttal hangosan.
- Mindenképp. – ért egyet az újonc ezzel a jelentéktelen szóval. Én szótlanul bólintok egyet lassan ezzel jelezve, hogy én is hasonlóképp gondolom. Fura, hogy mi, akik hidegvérrel megkínzunk embereket és elteszünk láb alól bárkit, egyszerűen nem tudunk megbirkózni azzal a problémával amiben most vagyunk. Főnököm bele túr hajába majd rám pillant.
- Menj haza, kérlek.
- Tessék?! – lepődök meg mikor rájövök, teljesen komolyan gondolja és nekem szegezi kérelmét.
- Nem maradhat otthon egyedül.
- De miért én legyek a bébi csősz? – háborodok fel, hogy megint nekem kell annak lennie akinek vigyáznia kell arra a szörnyikére. Jason halványan Ryanre pillant aki tekintetét a legközelebbi falra irányítja.
- Ő bármennyire is jó emberem, benned jobban bízok. – biccent egyet a mondat végére felém. Nyelek egyet. Talán ez az a pillanat amikor büszkének kéne lennem, de nem megy. Kezemmel végig simítok a tarkómon, majd felkelek kényelmes helyemről.
- Rendben.
Apró cseppekben potyogó esőcseppek halványítják el a látásomat az autómban ülve. Már egy jó ideje csak állok Walhberg ház előtt, de egyszerűen nincs erőm bemenni. Nincs kedvem egy újabb veszekedéshez a bent tartózkodó lánnyal, márpedig ha bemegyek egy sor kérdést nekem szegezve az őrületbe akar majd kergetni. De nem maradhatok itt. Leállítom a motort így az esőcseppek csak még hangosabban kezdenek el kopogni a szélvédőn. Sóhajtok egyet, majd kihúzva a kulcsot kinyitom az ajtót. Miközben kiszállok és bezárom az autót, erősen gondolkozom mégis milyen ürüggyel kerülhetnék beljebb a házba. Egyre közelebb kerülve a bejárati ajtóhoz a számat kezdem harapdálni, hisz nem jut eszembe semmi felhasználható. Végül mikor már egészen a verandáig sétálok megtorpanok. Elképzelem, hogy Juliett talán már látott az ablakból ahogy épp idefele sétálok. Talán ki sem fogja nyitni az ajtót, ha bekopogok. Felsétálva a verandára elszánom magam és végül bekopogok.
Az ajtó lassan tárul ki előttem. Az alacsony barna hajú lány épp lófarokba köti haját, lábával kijjebb nyitja a bejáratot, hogy szemtől szembe legyünk egymással.
- Szia. – köszön illedelmesen, mégis unalommal a hangjában. Meglep, hogy nem egyből az ittlétemmel kapcsolatban kérdez – Apát keresed? – és már itt is van a várva várt kérdés. Hirtelen habogni kezdek, majd megrázom a fejem.
- Nem. – a hangokat elnyújtom, míg eszembe nem jut egy remek ötlet. – A kocsi. Lerobbant. Igen. – Juliett hatalmas szemeivel néz el mellettem a jármű irányába, majd hitetlenkedve mutat felé.
- Pont itt?
- Sajnos. – húzom oldalra a számat. – Ha nem haragszol, – indulok el befelé és már rutinosan vetem le kabátom a nappali felé sétálva. – Itt megvárnám, hogy elálljon az eső és később megszerelem. – vállam felett hátrapillantok. Bár nem látom teljesen tisztán az arcát, szinte biztos vagyok, hogy le van döbbenve pofátlan betolakodásomon. Megfogom az egyik fotel két karfáját, majd elvetem közte magam. Juliett felé nézek aki becsukja az ajtót és unott arccal vállat von. Felvonom a szemöldököm, nem gondoltam volna, hogy ennyire engedékeny lesz az ittlétemmel kapcsolatban. Megigazítja „Guns n’ Roses” feliratú pólóját, ami hozzásimul a felső testéhez. Alulról egy bő szürke mackónadrágot visel. De nem figyelhetem meg külsejét túlságosan, hisz azonnal, ahogy becsukta az ajtót elindul a lépcső felé.
- Te hova mész? – kérdem meglepve, mire ő hasonlóan döbbenten húzza össze szemöldökét.
- A szobámba? – kérdez vissza flegmán.
- Ó. – ujjaimat morzsolgatva bólogatok lassan, majd körbenézek a már sokszor látott nappaliban .- Persze. – jegyzem meg szinte csak magamnak. Juliett megtámaszkodik a lépcső korlátján, majd elfintorodik.
- Lehet mégis izgalmasabb program lenne megszerelni az autót, mi? – mondja hangjában egy kis cserfességgel. Most először hallom ennyire jókedvűen beszélni. Eddigi társalgásaink nem éppen alakultak jól.
- Elleszek itt. – mondom féloldalas mosollyal. A lány szintén elmosolyodik és biccent egyet. A korlátra ütve indul el az emelet felé. Újra egyedül maradtam.
Talán öt perc sem telt el, mikor rájöttem, hogy talán tényleg el kéne mennem, ilyen unalmas helyen régen voltam már. Se egy Tv, esetleg egy laptop vagy bármi, amivel mint ahogy mondtam, ellenék. A percek nagyon lassan telnek. A telefonomat böngészgetem, régi képeket nézek, amikor hirtelen nagy sietséggel rohan le Juliett a lépcsőn. Kezében egy vaskos könyvet tartogat, amit azonnal ahogy leér a földszintre lerak a lépcső melletti kis asztalra. Gyors léptekkel kapkodva nyúl a falra felfüggesztett kabáttartón csüngő kardigánja után.
- Hát te? – tulajdonképpen az lenne a dolgom, hogy itthon tartsam, biztonságban, erre ő nagyon úgy tűnik, hogy el akar menni innen.
- El kell mennem. – mondja sietve miközben az enyémhez hasonló Converset húz fel a lábára.
- Nem mehetsz el! – emelem fel a hangomat, majd felkelek a fotelből, hogy még időben útját álljam. Kardigánja ujját kicsit felhúzza, hogy órájára pillanthasson.
- Dehogynem! – néz rám gyönyörű szempillákkal keretezett szemével. Egyre jobban fel kell néznie rám, ahogy közel érek hozzá. Már éppen a bejárati ajtó kilincse után nyúl, mikor én betámasztom azt, elzárva az egyetlen utat kifelé. Szemöldökét felvonja. Egészen közel állunk egymáshoz. Fejét idegesen oldalra dönti.
- Azt mondtam, el kell mennem! – hangját ő is megemeli kissé.
- És mégis hova? – kérdezem apró civakodással a hangomban. Nekidőlök a magas bejárati ajtónak, mire ő felháborodva pislog rám. Megforgatja szemeit, majd felemeli a kezében tartott könyvet, amit nem rég vett el az asztalról.
- A könyvtárba. – többször elhúzza orrom előtt a kötetet, majd megpróbál az oldalamnál fogva arrébb tolni. Kissé megnevettet igyekezete, de mikor meglátom a dühöt a szemében , megenyhülök. – Kérlek. Mindjárt bezár. – megváltozik az arca. Szomorúság türköződik róla. Ajkaim elválnak.
- Veled megyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése