 |
| Youth |
HARRY STYLES
Szorgosan görgetem kezem alatt a laptophoz csatlakoztatott egeret, hisz ezalatt az egy hét alatt aligha jutott magamra időm. Napjaim végtelennek tűntek ez idő elteltével, mióta kiderült, Juliett nincs biztonságban, ám eddig semmi jele ennek bizonyosságáról. Jason mindent meg akar tenni, hogy a dolgok a maguk kerékvágásában menjenek, de míg problémánk meg nem oldódik semmit nem tehetünk munkánk folytatása érdekében. Az idő egyre szorosabb, hisz az általunk „behajtott” pénzt továbbítanunk kell azok jogos tulajdonosának, abból pedig mi részesedünk.
Ezúttal viszont Jason kifejezetten hazaküldött pihenni, míg Ryannel otthon vannak. Bár egyre több időt kell együtt töltenünk, még mindig nem kedveltem meg azt a fiút – de ahogy érzem, nem is fogom -, de ő sem szimpatizál túlzottan velem. Talán pont az a baj, hogy egy súlycsoportúak vagyunk, ellenfélnek tekintjük egymást. Bár az tagadhatatlan, hogy mindig is én leszek a jobb.
Miközben gondolataim cikáznak a fejemben és az oldalakat a laptopon csak úgy egymás után megnyitogatom, új hírek után kutatva, megakad egy cikken a szemem. „ L. Caroll művéért rajonganak újra a fiatalok”. Számat egy halvány mosolyra húzom mikor eszembe jut mi közben is került szóba pár nappal ezelőtt az író. Rákattintok a hírre és már is többet tudok meg arról a bizonyos műről. Nagyon régen olvastam a könyvet, így elég kevés dolog maradt meg róla, de a szőke hajú lányra tisztán emlékszem, ahogy az író leírja. Alice karakterét próbálom valósan elképzelni, mire hirtelen beugrik Juliett alkata. Hirtelen megrázom a fejem.
- Ennyi elég volt. – tisztázom le magamban, majd lecsukom a laptopot.
Unalmamban egy újabb cigarettát veszek ajkaim közé, majd matt fekete öngyújtómmal meggyújtom a végét. Alig élvezhetem ki a nikotin hatását, a fotel másik végében felejtett mobilom csengeni kezd. Nyögök egyet, majd elnyúlok utána. Jason neve szorgosan ugrál a kijelzőn.
- Igen? – szólok bele miközben hátradőlök az ülőgarnitúrán.
- Ráérsz? – szemöldökömet felvonom. Ő küldött haza, hogy ne csináljak semmit, mégis mi dolgom lenne.
- Persze, miért? – nem válaszol először, csak megköszörüli a torkát, majd mosolygós hangon megszólal
- Vacsoráztál már?
Lassan parkolok le a már ismert kapu előtt. Leállítom a motort, az autó lámpái kihunynak. Habár cseppet sem vagyok éhes, mint ahogy azt már Jasonnek is említettem, ő ragaszkodott hozzá, hogy ma este átmenjek. Beleszólásom nem volt. Sóhajtok egyet, kinézve a szélvédőn rájövök, hogy indulnom kellene. De még mielőtt kinyitom az ajtót, kint, pár házzal arrébb észreveszek egy autót. Ez azért különös, mert az itteniek általában mindig beállnak a házak garázsába, hisz ez egy gazdag környék. Hunyorgok egy kicsit, bár alig látni, hogy ül-e benne valaki vagy sem. Végül vállat vonva szállok ki az autóból.
Tornacsukám hangosan csattog a járdán. Zsebre tett kezeim közül az egyiket elő kell vegyem, hogy kopogtathassak, bár felesleges, akár be is mehetnék. Én mégis illedelmes maradok. Kopogtatásom után másodperceken belül nyílik az ajtó, ám mögötte már senki nem áll. Jason elhaladó léptekkel kiált ki, hogy beinvesztáljon. Átlépem a küszöböt és már be is csukom a bejárati ajtót.
Odabent hangos nevetés zaja üti meg a fülemet s meglepetésemre az egyik forrás maga Juliett. Kíváncsian kukucskálok be a nappaliba, ahol épp észreveszem őt. Nem néz felém, csak az egyik fotel felé bámul és miután beljebb kerülök észreveszem, hogy ki is a másik személy.
- Ülj le! – szólít fel Jason aki vállamat meglökve száguld be a többiek közé, akik azonnal rám néznek. Nyelek egyet, majd köszönésképp felemelem a kezem. Ryan biccent egyet, majd tekintetemet a hosszú háromszemélyes bútorra irányítom, ahol Juliett lábait felhúzva ül.
- Szia. – mosolyodik el bájosan, majd egy tincset a füle mögé tűr. Féloldalas mosoly csúszik fel az arcomra akaratlanul.
- Ülj már le! – utasít újra főnököm, akinek engedelmeskednem kell. Szabad helyet, csak a lány mellett találok, hisz a másik két kényelmes fotelt már befoglalták.
Miután elhelyezkedtem a többiek tekintete már el is terelődik rólam, inkább a hasonlókorú fiút kezdik bámulni, aki gondolom befejezi mondandóját. Bár érteni nem értek belőle, jót mosolygok az előadásán, mintha csak érdekelne amit mond. Hosszú pillanatok telnek el úgy, hogy Ryan régebbi sztorijait hallgatjuk s én értetlenkedve ülök csak a fotelben azon gondolkozva, hogy vajon mit keresek itt.
Vacsorát nem szolgáltak fel egész este. Lehet, hogy már ettek és én érkeztem későn. Nem voltam éhes, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy akkor mégis miért hívtak át. A mellettem ülő lány sem szólalt meg egész este, jót mosolygott egy-egy történeten, de hasonlóképp hozzám, nem tudott mit szólni a történésekhez.
Végül egy elégedetlen pillanatomban felkeltem a fotelből és elnézést kérve utaltam, hogy kimegyek cigizni. Bár látom Jason cseppet sem helyeslő arcát, nem foglalkozom vele. Nem főként a cigaretta hiányom miatt megyek ki, csak meguntam az egyhelyben ücsörgést. Miután becsukom a bejárati ajtót, nagyot sóhajtok. Rutinosan gyújtok rá a szálra, majd ugrándozó léptekkel sétálok le a verandáról egészen a kapuig. Kisétálok a birtok elé, majd beleszívok a cigarettába. Az utca teljesen kihalt. Az egyetlen dolog ami felkelti a figyelmem, az autó ami még mindig ugyanott áll. Körülnézve még egyszer az utcában, biztosítom a terepet és elindulok az említett jármű felé. Sima járókelőnek tűnhetek, éppenséggel az is vagyok, csupán szemügyre veszem azt a kocsit, biztos amit biztos.
Néhány lépés választ el az autó elejétől. Az út alatt teljesen elszívott cigire pillantok majd eldobom. Kezeimet zsebre dugom, majd óvatosan a házra pillantok, esetleg a tulajdonos hagyta volna kint? Bár én egy BMW-t biztos nem hagynék csak úgy itt kint. Közelebb hajolok az ablakhoz, kezeimet hozzátapasztom, hogy jobban beláthassak. Sehol egy sofőr, vagy bárki aki bent lenne.
- Harry! – a hang irányába pillantok hirtelen, mire tarkómat egy éles ütés éri. Azonnal a földre kerülök. Felnyögök, de nem jajgathatok sokáig, ahogy a koszos sárba kerülök jön egy újabb ütés egyenesen a gyomromba. Összeszorítom a szemeimet és várom a folytatást. Nem egyszer kerültem már ilyen helyzetbe, tudom, hogy csak a megfelelő időpontot kell megvárni. Köhögni kezdek, és egyből a hasamhoz kapok. Támadóm leguggol elém és erősen belemarkol már így is kócos hajamba. Mély levegőt veszek, hamarosan egy újabb ütést fogok kapni az arcomba ha nem cselekszek. – Harry? – szól újra a hang, már kicsit közelebbről, így már egyértelmű ki is áll jó pár méterre tőlünk. Kinyitom a szemem. Az alak aki előttem áll Juliett felé fordul, majd a mögötte álló társa felé. Elgörbült orra fura árnyékot vet sebhelyekkel teli arcára.
- Kapd el őt is! – szólítja fel a másikat aki kis fáziskéséssel, de elindul. Ekkor eszmélek rá, hogy nekem mégis mi lenne a feladatom. Karomat meglendítem és egy erős ütéssel találom el a halántékán. Az alak a fejéhez kap és hátrahőköl. Kapva az alkalmon, leküzdve a fájdalmat felpattanok a földről és futni kezdek Juliett felé. Elrohanok a támadóm segédje mellett, aki visszafordult segíteni – Idióta! Őket hozd! – ordítja utána az éppen fejét fájlaló férfi. Hallom, ahogy a másik újra elindul, de akkor én már majdnem a lány elé érek, aki ijedtében azt sem tudja mit csináljon. Csak áll dermedten és nézi, ahogy megállok mellette. Kifújom magam, majd nagy levegőt véve hátrafordulok.
- Gyere! – nézek mélyen riadt szemeibe, majd elkapom a kezét. Körülnézek az utcában, az alak egyre közelebb ér hozzánk. Tekintetemmel kinézek a túloldalon egy kis sikátort, vagy utcát. Nem volt túl sok fogalmam akkor, hogy mégis hova kéne menekülnünk. Futni kezdek, de így elég nehéz, hogy a mögöttem jövő lány alig bírja szedni lábait, minden kisebb kőben felbukik és állandóan hátranéz. Már majdnem az ordítás határán voltam, mikor a sikátor széléhez értünk. Az alakot egészen lehagytuk, de ő még biztos látott minket hiszen egy utcai lámpa alatt álltunk. A sikátorban biztos meg talál. Tovább kell futnunk… Újból rohanni kezdünk, nem állhatunk még egyszer meg. A szívem már iszonyatosan szúr és hallom Juliett nehézkes levegővételét is. Csoda, hogy még nem kezdek kérdezősködni a történtekről, talán csak nem jut szóhoz a nagy rohanásban. Jó messzire tőlünk hallom, ahogy az autó beindítja motorát és elindul.
- Picsába. – szuszogom. Az erőm teljesen kezd elhagyni és ha kocsiba szállnak még ennyi esélyünk sem lesz.
- Szállj már be! – üvölti egyik a másiknak. Juliett ebben a pillanatban adja fel. Egyszerűen megtorpan és levegő után kezd kapkodni. Gondolkodni sincs időm, de szerencsénkre pont nem lámpa alatt állunk. Hirtelen elkapom a lány derekát és szinte nekilököm az egyik kerítés beton falának, lábai összerogynak és szinte azonnal a földre zuhan. Én is követem, szinte rá fekszem a már így is kikészült lányra, és reménykedem, hogy nem vesznek észre a fák árnyékai miatt. Hangos szuszogásba kezdünk mind a ketten, az autó motorja egyre hangosabbá válik. Juliett fölé kúszok, karjaimmal liánként akaszkodok rá, próbálom minden erőmmel védeni őt.
- Sssh - súgom fülébe, mikor az autó egészen közel ér. Még levegőt sem mer venni, érzem ahogy egyre gyorsabban ver a szíve, csakúgy mint az enyém. Remegni kezdenek a végtagjaim, reménykedem benne, hogy az autó elhalad mellettünk. Pár másodperccel később már távolodni kezd a hang és vele együtt az autó fényszórója is. Mikor hallom, hogy begyorsít és elhajt, kifújva a levegőt dőlök le Juliettről a hátamra. Mindketten hangosan kezdünk levegő után kapkodni.
- Ez meg mégis mi a jó isten volt?! – most, hogy újra életet jelentő levegőt szívhatott a maga tempójában, már rákérdezett a dolgokra. Hirtelen semmi értelmes válasz nem jutott eszembe, Juliettnek nem szabadna tudnia erről az egészről.
- Semmi. – nyögök, majd felülök. Karjaimat összekulcsolva a térdem alatt támaszkodom meg. Ránézek a lányra, aki a magas betonkerítésnek dőlve pislog rám.
- Igen, nagyon úgy tűnik, hogy ez semmi volt, persze. – cinikussága még inkább beigazolja azt amit eddig gondoltam: ideges és mérges. Lehajtom a fejem. Nem tudok neki mit mondani. Próbálok valami ésszerű magyarázatot kitalálni, de egyszerűen nem megy, kimerített a menekülés a támadók elől. Hirtelen döbbenek rá, hogy Jason nem vacsorázni hívott engem, hanem épp ezért. Ő is tartott a gyanús alakoktól. Gondolkodásomból a mellettem ülő zökkent ki nyögéseivel. Kezével végig simít derekán, ekkor jut eszembe, hogy szinte neki vágtam a kemény betonnak.
- Ne haragudj. – húzom oldalra a számat. Nem néz rám csak összevont szemöldökökkel feláll, majd elindul haza.
Hazaérkezésünk után Juliett azonnal az emeletre ment én pedig elmeséltem a történteket. Senki nem volt elragadtatva, sőt talán csak még rosszabb lett ettől a helyzet, mint volt. Jason azonnal megejtett pár telefont, Ryan pedig aggodalmasan kérdezgetett az ügyről. Miután teljesen kifaggatott fáradtan és kimerülten dőltem hátra a székben.
Mindenki a támadókkal volt elfoglalva, mialatt nem ők a fő gond, hanem a szobájába viharzó lány. Míg Ryan épp a két telefon beszélgetés között lévő Jasonnel beszélt úgy döntök, hogy megkísérlek egy próbát tenni az emeletre jutáshoz. Nem tagadhatom, aggódom Juliett miatt. Bűntudatot érzek amiatt, hogy bántottam, miközben meg kellett volna védenem. Gyors léptekkel kocogok fel a lépcsőn aminek a tetején egy hosszú folyosóra jutok. Elindulok az egyetlen nyitott ajtó felé, ahonnan nagy fényáradat szűrődik ki. Megtámaszkodom az ajtófélfában és kissé bekukucskálok, mielőtt belépnék. Háttal áll nekem. Hosszú vizesen vállára bomló haját épp feltűzi, pólója feljebb emelkedik, így megmutatva nekem a hátát és a derekát ami véraláfutásokkal van tele. Nyelek egyet, majd kopogok az ajtón. Riadt tekintettel fordul hátra, én pedig belépek a szobájába.
Szorgosan görgetem kezem alatt a laptophoz csatlakoztatott egeret, hisz ezalatt az egy hét alatt aligha jutott magamra időm. Napjaim végtelennek tűntek ez idő elteltével, mióta kiderült, Juliett nincs biztonságban, ám eddig semmi jele ennek bizonyosságáról. Jason mindent meg akar tenni, hogy a dolgok a maguk kerékvágásában menjenek, de míg problémánk meg nem oldódik semmit nem tehetünk munkánk folytatása érdekében. Az idő egyre szorosabb, hisz az általunk „behajtott” pénzt továbbítanunk kell azok jogos tulajdonosának, abból pedig mi részesedünk.
Ezúttal viszont Jason kifejezetten hazaküldött pihenni, míg Ryannel otthon vannak. Bár egyre több időt kell együtt töltenünk, még mindig nem kedveltem meg azt a fiút – de ahogy érzem, nem is fogom -, de ő sem szimpatizál túlzottan velem. Talán pont az a baj, hogy egy súlycsoportúak vagyunk, ellenfélnek tekintjük egymást. Bár az tagadhatatlan, hogy mindig is én leszek a jobb.
Miközben gondolataim cikáznak a fejemben és az oldalakat a laptopon csak úgy egymás után megnyitogatom, új hírek után kutatva, megakad egy cikken a szemem. „ L. Caroll művéért rajonganak újra a fiatalok”. Számat egy halvány mosolyra húzom mikor eszembe jut mi közben is került szóba pár nappal ezelőtt az író. Rákattintok a hírre és már is többet tudok meg arról a bizonyos műről. Nagyon régen olvastam a könyvet, így elég kevés dolog maradt meg róla, de a szőke hajú lányra tisztán emlékszem, ahogy az író leírja. Alice karakterét próbálom valósan elképzelni, mire hirtelen beugrik Juliett alkata. Hirtelen megrázom a fejem.
- Ennyi elég volt. – tisztázom le magamban, majd lecsukom a laptopot.
Unalmamban egy újabb cigarettát veszek ajkaim közé, majd matt fekete öngyújtómmal meggyújtom a végét. Alig élvezhetem ki a nikotin hatását, a fotel másik végében felejtett mobilom csengeni kezd. Nyögök egyet, majd elnyúlok utána. Jason neve szorgosan ugrál a kijelzőn.
- Igen? – szólok bele miközben hátradőlök az ülőgarnitúrán.
- Ráérsz? – szemöldökömet felvonom. Ő küldött haza, hogy ne csináljak semmit, mégis mi dolgom lenne.
- Persze, miért? – nem válaszol először, csak megköszörüli a torkát, majd mosolygós hangon megszólal
- Vacsoráztál már?
Lassan parkolok le a már ismert kapu előtt. Leállítom a motort, az autó lámpái kihunynak. Habár cseppet sem vagyok éhes, mint ahogy azt már Jasonnek is említettem, ő ragaszkodott hozzá, hogy ma este átmenjek. Beleszólásom nem volt. Sóhajtok egyet, kinézve a szélvédőn rájövök, hogy indulnom kellene. De még mielőtt kinyitom az ajtót, kint, pár házzal arrébb észreveszek egy autót. Ez azért különös, mert az itteniek általában mindig beállnak a házak garázsába, hisz ez egy gazdag környék. Hunyorgok egy kicsit, bár alig látni, hogy ül-e benne valaki vagy sem. Végül vállat vonva szállok ki az autóból.
Tornacsukám hangosan csattog a járdán. Zsebre tett kezeim közül az egyiket elő kell vegyem, hogy kopogtathassak, bár felesleges, akár be is mehetnék. Én mégis illedelmes maradok. Kopogtatásom után másodperceken belül nyílik az ajtó, ám mögötte már senki nem áll. Jason elhaladó léptekkel kiált ki, hogy beinvesztáljon. Átlépem a küszöböt és már be is csukom a bejárati ajtót.
Odabent hangos nevetés zaja üti meg a fülemet s meglepetésemre az egyik forrás maga Juliett. Kíváncsian kukucskálok be a nappaliba, ahol épp észreveszem őt. Nem néz felém, csak az egyik fotel felé bámul és miután beljebb kerülök észreveszem, hogy ki is a másik személy.
- Ülj le! – szólít fel Jason aki vállamat meglökve száguld be a többiek közé, akik azonnal rám néznek. Nyelek egyet, majd köszönésképp felemelem a kezem. Ryan biccent egyet, majd tekintetemet a hosszú háromszemélyes bútorra irányítom, ahol Juliett lábait felhúzva ül.
- Szia. – mosolyodik el bájosan, majd egy tincset a füle mögé tűr. Féloldalas mosoly csúszik fel az arcomra akaratlanul.
- Ülj már le! – utasít újra főnököm, akinek engedelmeskednem kell. Szabad helyet, csak a lány mellett találok, hisz a másik két kényelmes fotelt már befoglalták.
Miután elhelyezkedtem a többiek tekintete már el is terelődik rólam, inkább a hasonlókorú fiút kezdik bámulni, aki gondolom befejezi mondandóját. Bár érteni nem értek belőle, jót mosolygok az előadásán, mintha csak érdekelne amit mond. Hosszú pillanatok telnek el úgy, hogy Ryan régebbi sztorijait hallgatjuk s én értetlenkedve ülök csak a fotelben azon gondolkozva, hogy vajon mit keresek itt.
Vacsorát nem szolgáltak fel egész este. Lehet, hogy már ettek és én érkeztem későn. Nem voltam éhes, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy akkor mégis miért hívtak át. A mellettem ülő lány sem szólalt meg egész este, jót mosolygott egy-egy történeten, de hasonlóképp hozzám, nem tudott mit szólni a történésekhez.
Végül egy elégedetlen pillanatomban felkeltem a fotelből és elnézést kérve utaltam, hogy kimegyek cigizni. Bár látom Jason cseppet sem helyeslő arcát, nem foglalkozom vele. Nem főként a cigaretta hiányom miatt megyek ki, csak meguntam az egyhelyben ücsörgést. Miután becsukom a bejárati ajtót, nagyot sóhajtok. Rutinosan gyújtok rá a szálra, majd ugrándozó léptekkel sétálok le a verandáról egészen a kapuig. Kisétálok a birtok elé, majd beleszívok a cigarettába. Az utca teljesen kihalt. Az egyetlen dolog ami felkelti a figyelmem, az autó ami még mindig ugyanott áll. Körülnézve még egyszer az utcában, biztosítom a terepet és elindulok az említett jármű felé. Sima járókelőnek tűnhetek, éppenséggel az is vagyok, csupán szemügyre veszem azt a kocsit, biztos amit biztos.
Néhány lépés választ el az autó elejétől. Az út alatt teljesen elszívott cigire pillantok majd eldobom. Kezeimet zsebre dugom, majd óvatosan a házra pillantok, esetleg a tulajdonos hagyta volna kint? Bár én egy BMW-t biztos nem hagynék csak úgy itt kint. Közelebb hajolok az ablakhoz, kezeimet hozzátapasztom, hogy jobban beláthassak. Sehol egy sofőr, vagy bárki aki bent lenne.
- Harry! – a hang irányába pillantok hirtelen, mire tarkómat egy éles ütés éri. Azonnal a földre kerülök. Felnyögök, de nem jajgathatok sokáig, ahogy a koszos sárba kerülök jön egy újabb ütés egyenesen a gyomromba. Összeszorítom a szemeimet és várom a folytatást. Nem egyszer kerültem már ilyen helyzetbe, tudom, hogy csak a megfelelő időpontot kell megvárni. Köhögni kezdek, és egyből a hasamhoz kapok. Támadóm leguggol elém és erősen belemarkol már így is kócos hajamba. Mély levegőt veszek, hamarosan egy újabb ütést fogok kapni az arcomba ha nem cselekszek. – Harry? – szól újra a hang, már kicsit közelebbről, így már egyértelmű ki is áll jó pár méterre tőlünk. Kinyitom a szemem. Az alak aki előttem áll Juliett felé fordul, majd a mögötte álló társa felé. Elgörbült orra fura árnyékot vet sebhelyekkel teli arcára.
- Kapd el őt is! – szólítja fel a másikat aki kis fáziskéséssel, de elindul. Ekkor eszmélek rá, hogy nekem mégis mi lenne a feladatom. Karomat meglendítem és egy erős ütéssel találom el a halántékán. Az alak a fejéhez kap és hátrahőköl. Kapva az alkalmon, leküzdve a fájdalmat felpattanok a földről és futni kezdek Juliett felé. Elrohanok a támadóm segédje mellett, aki visszafordult segíteni – Idióta! Őket hozd! – ordítja utána az éppen fejét fájlaló férfi. Hallom, ahogy a másik újra elindul, de akkor én már majdnem a lány elé érek, aki ijedtében azt sem tudja mit csináljon. Csak áll dermedten és nézi, ahogy megállok mellette. Kifújom magam, majd nagy levegőt véve hátrafordulok.
- Gyere! – nézek mélyen riadt szemeibe, majd elkapom a kezét. Körülnézek az utcában, az alak egyre közelebb ér hozzánk. Tekintetemmel kinézek a túloldalon egy kis sikátort, vagy utcát. Nem volt túl sok fogalmam akkor, hogy mégis hova kéne menekülnünk. Futni kezdek, de így elég nehéz, hogy a mögöttem jövő lány alig bírja szedni lábait, minden kisebb kőben felbukik és állandóan hátranéz. Már majdnem az ordítás határán voltam, mikor a sikátor széléhez értünk. Az alakot egészen lehagytuk, de ő még biztos látott minket hiszen egy utcai lámpa alatt álltunk. A sikátorban biztos meg talál. Tovább kell futnunk… Újból rohanni kezdünk, nem állhatunk még egyszer meg. A szívem már iszonyatosan szúr és hallom Juliett nehézkes levegővételét is. Csoda, hogy még nem kezdek kérdezősködni a történtekről, talán csak nem jut szóhoz a nagy rohanásban. Jó messzire tőlünk hallom, ahogy az autó beindítja motorát és elindul.
- Picsába. – szuszogom. Az erőm teljesen kezd elhagyni és ha kocsiba szállnak még ennyi esélyünk sem lesz.
- Szállj már be! – üvölti egyik a másiknak. Juliett ebben a pillanatban adja fel. Egyszerűen megtorpan és levegő után kezd kapkodni. Gondolkodni sincs időm, de szerencsénkre pont nem lámpa alatt állunk. Hirtelen elkapom a lány derekát és szinte nekilököm az egyik kerítés beton falának, lábai összerogynak és szinte azonnal a földre zuhan. Én is követem, szinte rá fekszem a már így is kikészült lányra, és reménykedem, hogy nem vesznek észre a fák árnyékai miatt. Hangos szuszogásba kezdünk mind a ketten, az autó motorja egyre hangosabbá válik. Juliett fölé kúszok, karjaimmal liánként akaszkodok rá, próbálom minden erőmmel védeni őt.
- Sssh - súgom fülébe, mikor az autó egészen közel ér. Még levegőt sem mer venni, érzem ahogy egyre gyorsabban ver a szíve, csakúgy mint az enyém. Remegni kezdenek a végtagjaim, reménykedem benne, hogy az autó elhalad mellettünk. Pár másodperccel később már távolodni kezd a hang és vele együtt az autó fényszórója is. Mikor hallom, hogy begyorsít és elhajt, kifújva a levegőt dőlök le Juliettről a hátamra. Mindketten hangosan kezdünk levegő után kapkodni.
- Ez meg mégis mi a jó isten volt?! – most, hogy újra életet jelentő levegőt szívhatott a maga tempójában, már rákérdezett a dolgokra. Hirtelen semmi értelmes válasz nem jutott eszembe, Juliettnek nem szabadna tudnia erről az egészről.
- Semmi. – nyögök, majd felülök. Karjaimat összekulcsolva a térdem alatt támaszkodom meg. Ránézek a lányra, aki a magas betonkerítésnek dőlve pislog rám.
- Igen, nagyon úgy tűnik, hogy ez semmi volt, persze. – cinikussága még inkább beigazolja azt amit eddig gondoltam: ideges és mérges. Lehajtom a fejem. Nem tudok neki mit mondani. Próbálok valami ésszerű magyarázatot kitalálni, de egyszerűen nem megy, kimerített a menekülés a támadók elől. Hirtelen döbbenek rá, hogy Jason nem vacsorázni hívott engem, hanem épp ezért. Ő is tartott a gyanús alakoktól. Gondolkodásomból a mellettem ülő zökkent ki nyögéseivel. Kezével végig simít derekán, ekkor jut eszembe, hogy szinte neki vágtam a kemény betonnak.
- Ne haragudj. – húzom oldalra a számat. Nem néz rám csak összevont szemöldökökkel feláll, majd elindul haza.
Hazaérkezésünk után Juliett azonnal az emeletre ment én pedig elmeséltem a történteket. Senki nem volt elragadtatva, sőt talán csak még rosszabb lett ettől a helyzet, mint volt. Jason azonnal megejtett pár telefont, Ryan pedig aggodalmasan kérdezgetett az ügyről. Miután teljesen kifaggatott fáradtan és kimerülten dőltem hátra a székben.
Mindenki a támadókkal volt elfoglalva, mialatt nem ők a fő gond, hanem a szobájába viharzó lány. Míg Ryan épp a két telefon beszélgetés között lévő Jasonnel beszélt úgy döntök, hogy megkísérlek egy próbát tenni az emeletre jutáshoz. Nem tagadhatom, aggódom Juliett miatt. Bűntudatot érzek amiatt, hogy bántottam, miközben meg kellett volna védenem. Gyors léptekkel kocogok fel a lépcsőn aminek a tetején egy hosszú folyosóra jutok. Elindulok az egyetlen nyitott ajtó felé, ahonnan nagy fényáradat szűrődik ki. Megtámaszkodom az ajtófélfában és kissé bekukucskálok, mielőtt belépnék. Háttal áll nekem. Hosszú vizesen vállára bomló haját épp feltűzi, pólója feljebb emelkedik, így megmutatva nekem a hátát és a derekát ami véraláfutásokkal van tele. Nyelek egyet, majd kopogok az ajtón. Riadt tekintettel fordul hátra, én pedig belépek a szobájába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése